Csizmazia Sándor Ezüstmiséjén
2007. augusztus 15. Tihany
"Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesül mindaz, amit az Úr mondott neked!"
Erzsébet ezekkel a szavakkal fordul rokonához, Máriához. Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik…
A hit olyan valóság, amit nem lehet kiszámítani. A hit olyan, mint a szeretet, amit nem lehet bizonyítani, de bizonyságot lehet tenni róla. Jelét is lehet adni. Sőt: kell is.
Nagyboldogasszony ünnepe van. Ez a nap egyrészt ünnepe apátságunknak, templomunknak, ünnepe egyházközségünknek: ez a templom plébániatemplom is egyúttal. De ma külön is ünnepe a tihanyi egyházközségnek, mert egy olyan atyának papi jubileumára gyűltünk össze, aki ebből az egyházközségből származik.
Örülök, hogy itt van Kovács Jenő atya, aki pár évvel korábban mondta itt ezüstmiséjét, de osztálytársa volt Sándor atyának. Örülök, hogy fiatalok és öregek egyaránt jelen vannak most ebben a templomban. Örülök, hogy Sándor atya szülei itt ülnek a szentélyben, testvérei itt vannak a templomban, és itt van népes rokonsága, itt van az "aprónép", akikről 25 évvel ezelőtt a testvérei már talán álmodtak, de még nem éltek, csak az Isten titkos terveiben.
Örülök annak is, hogy szép számmal vannak itt vendégek is. Vendégek közelről és távolról. Egy vendégcsoportot hadd emeljek ki külön is. Itt ülnek elöl és a mellékoltárok dobogóin: Székelyudvarhelyről, akik közül bizonyára többen voltak már Csíksomlyón.
Vannak zarándokhelyek. Az ember fölkerekedik, és elindul, magával viszi örömét, bánatát, magával viszi kéréseit, és lerakja az oltárnál és kéri az Isten áldását.
Örülök annak, hogy vannak itt a templomban, akik Sándor atyával gyerekkorukban együtt ministráltak. Felnőtt emberek, akik gyermekei közül többen itt vannak most a ministránsok között az oltár körül.
Együtt vagyunk. Együtt vagyunk, mindannyian, akik szeretnénk boldogok lenni. Ne is tagadjuk: mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és szeretnénk értelmet találni az életünknek. S ez a furcsa világ úgy próbálja az embereket lekötni, befogni, félrevezetni, hogy az öröm helyett előtérbe helyezi azt, amit úgy hívunk, hogy gyönyör. Az élvezeteket kínálja föl, és nem beszél a célokról. Vannak ennek a világnak urai, hatalmasai, - az egyik legnagyobb hatalom ebben a világban a pénz, - és olyan emberekre volna szükségük e világ hatalmasainak, akiket könnyen el lehet kábítani, akik beletemetkeznek a gyönyörökbe, az élvezetekbe, és fogyasztókká válnak ebben a világban. És nincs szüksége – látszólag – ennek a világnak olyan emberekre, akik világosan kimondanák, merre vezet az út. E világ hatalmasainak nincs szükségük azokra, akik Jézus üzenetét vinnék az emberek közé, annak a Jézusnak az üzenetét, aki az út, az igazság és az élet.
Amikor a mai napon Nagyasszonyunkra, hazánk reményére, Máriára tekintünk, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Mária Jézust mutatja nekünk. Máriát azért tiszteljük, mert ő az, aki világra szülte a világ világosságát. "A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be." Szükség volt és van újra és újra emberekre, akik ezt a világosságot odaviszik az emberek közé. Világosságot, úgy, hogy saját maguk is gyertyaként égnek. Saját magukból adnak. Nem féltik önmagukat. Nem tartják meg magukat önmaguknak, hanem szétosztják az embereknek, hiszen erre kaptak küldetést, és erre hívta el őket az Isten.
A mai napon Pannonhalmán délelőtt egy fiatal testvérünket áldozópappá szentelte a pannonhalmi püspök-főapát úr. A mai napon itt, ebben a bencés templomban ezüstmisét mond egy huszonöt évvel ezelőtt pappá szentelt testvér, aki követte az Isten hívását. De hogy követni tudja valaki az Isten hívását, szükség van arra, hogy legyenek mellette, mögötte emberek, akik merik bátorítani. Akik nem beszélik le róla. Ha én szüleimnek hálás lehetek (sok mindenért hálás lehetek), nagyon hálás vagyok azért, hogy engem a szerzetespapi életre nem beszéltek rá, és nem beszéltek le róla. De amikor ez az elhatározás megfogalmazódott bennem, attól a pillanattól kezdve mindig mögöttem és mellettem álltak. Szükség van a családokra, szükség van a hozzátartozókra – kicsikre és nagyokra -, szükség van emberekre, akik bátorítanak, és nem lebeszélnek. Hány fiatal, hány gyermek fejében megfordul a gondolat: talán pap is lehetnék! Talán szerzetes is lehetnék! De aztán elkezdődik az ismeretségi körben a szóbeszéd: azért mégse!
Amikor egyik nagyanyámnak elmondtam 1959 tavaszán, hogy szerzetes leszek, elsírta magát és azt mondta: "De fiacskám! A mai világban?!"
Ne felejtsük el: mindig mai világ van. S a mostani gyermekeknek, a mostani felnövőknek ez a világ az ő világuk, ez az idő az ő idejük. Ebben az időben és ebben a világban kell helytállni. Hűségesen.
"Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik…"
Amikor a papi szolgálatot vagy a szerzetesi életet megkezdi egy fiatalember, akkor még csak reményei vannak. Tapasztalásai még nincsenek. Ha elérkezik a 25 éves jubileumhoz, addigra már sok kudarcon is keresztülment. S megtapasztalja, hogy az Úr próbára teszi azt, akit szeret. Tűzben próbálják ki az aranyat, az ezüstöt. Mindannyiunknak ki kell állnunk mindenféle próbatételeket. Nem könnyű helyt állni egy ellenséges világban.
Sándor atya olyankor vállalta a papi hivatást, amikor egy hivatalosan is ateista, Isten-ellenes ideológia uralkodott Magyarországon. Nem mondhatnánk, hogy ma könnyebb, bár szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk, de annyi minden ránk zúdul, eláraszt minket. Megtalálni a helyes utat, követni valóban a hívó szót, és hűségesnek maradni: csak úgy lehet, ha az ember újra és újra, minden nap fölszítja magában azt a bizonyos első szeretetet, és megújítja elkötelezettségét.
"Boldog vagy, mert hitted…"
Igenis lehet boldog a pap. Annyi öröme van egy papnak! A legváratlanabb pillanatokban, találkozásokban, beszélgetésekben, - amikor rádöbbenek arra, hogy eszköz vagyok az Isten kezében. Egy beszélgetés, amiben nem mondok semmi rendkívülit, de meghallgatom a másik embert, és esetleg tizenöt, húsz év múlva szólít meg: Atya! Emlékszik? Amikor találkoztunk, azt mondta nekem…
Hogyan is emlékeznék rá? Nem emlékszem. De valami történt. Mert nem én vagyok az, aki a másik ember életét megváltoztatom, hanem eszköz vagyok az Isten kezében.
"Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesül…"
Hit nélkül, bizalom nélkül nem lehet rálépni semmiféle hivatás útjára. Bátorítok mindenkit, fiatalokat, időseket egyaránt: ne beszéljenek le senkit arról, hogy vállalják ezt a szolgálatot. Mert minden ellenszél ellenére az emberek éhezik és szomjazzák az igazságot. Az emberek vágyakoznak a tiszta és igaz szóra.
A pap nem tökéletes ember. A szerzetes ugyanúgy esendő. Mindannyian rászorulunk az Isten kegyelmére. A pap a papszentelés kegyelmével erőt kap ahhoz, hogy ezt a vállalt szolgálatot mindhalálig végezze.
Kedves Sándor atya: hálát adunk veled együtt családodért, rokonaidért. Hálát adunk a szolgálat lehetőségéért. Hálát adunk azért, hogy voltak és vannak most is, itt, ebben a tihanyi templomban, akik rendszeresen imádkoznak papi és szerzetesi hivatásokért.
Számomra személyesen különösen is érdekes, hogy annak az egyházközségnek plébánosát köszönthetem most itt, ebben a templomban, amely egyházközség új templomának építésében diákjaimmal együtt részt vehettem. Tudom nagyon jól, mit jelent újat építeni. Tudom nagyon jól, mit jelent szinte a semmiből teremteni valamit. Pontosabban: megtapasztaltam sokszor és sokféle módon, hogy emberi gyengeségeink, erőtlenségeink, fogyatékosságaink ellenére velünk az Isten! Velünk az Isten a Názáreti Jézusban, akit Mária szült a világra.
Máriával kapcsolatban sok minden szépet lehet mondani. Újra és újra fölidézem a kánai menyegző jelenetét, amikor megfogyatkozott az emberek számára az, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat. Nem volt boruk. Akkor Mária mit is mond a szolgáknak? Jézusra mutat: Amit mond, tegyétek!
Nekünk is ez a feladatunk: odafigyelni Mária bíztatására, Mária oltalmával arra a Názáreti Jézusra, aki semmi rendkívülit nem kíván tőlünk, csak hűséget. Aki nem kíván tőlünk semmi mást, mint amit Mária tett: Igent mondani az Isten akaratára, egyértelműen és világosan. Kimondani azt, hogy "Legyen nekem a Te Igéd szerint!" Legyen meg a Te akaratod!
Adja Isten, hogy ebben a szép templomban, Sándor atya, aranymisét is mondhassál. És emlékezzél meg majd rólunk, akik akkor már porladó félben leszünk. Mindannyian ugyanazt az ügyet képviseljük. Benne állunk egy kétezer éves történelmi folyamatban, amely az idők végezetéig tart, és amin a pokol kapui nem vesznek erőt. Legyen akármilyen ellenséges is a világ, fújhasson akármilyen ellenszél, Jézus ott van mindig velünk. Jézus megszólít bennünket is. Kihív bennünket a csónakból: Jöjj! Nekünk pedig bátran mennünk kell feléje.
És: "Amit mond, tegyétek!"
Mit is tettek ott a szolgák, a tanítványok? Megtöltötték a korsókat vízzel. Ez volt az ő dolguk. Ez a mi dolgunk is. És ami bekövetkezett: a víz borrá vált. Nem a szolgák erejéből, hanem annak a Jézusnak az erejéből, aki egylényegű az Atyával és a Szentlélekkel. Annak a Jézusnak az erejéből tud átlényegülni, emberibbé válni – és ezáltal istenibbé is válni – ez a világ, annak a Jézusnak az erejéből, aki megszólít bennünket: Töltsétek meg…
Adjon neked, kedves Sándor atya, további hűséget az Isten, adjon jó támogatókat, sok feladatot, lelkipásztori örömöt! Isten tartson és éltessen! Amen.