Pintér Ambrus OSB: Egy táj, melynek része a házunk
Május második napján írom ezeket a sorokat. Ma reggel fél hatkor, pár perccel azelőtt, hogy a közös imádságra elindultam, keletre néző ablakomból megláthattam a felkelő Napot. Vörös korongja a Börzsöny és a Gerecse körvonalának találkozásánál bukkant elő. Pár perc alatt fénye úgy megerősödött, hogy már nem lehetett közvetlenül ránézni. Ez arra kényszerített, hogy most már a napfényben egyre jobban feltárulkozó tájra figyeljek. Az ezerszer látott, de kimeríthetetlen szépségű tájra, amelyik minden nap új részleteket tár fel magából, ahogyan minden napunk is – miden látszólag ismétlődő részlete ellenére – meghaladó módon különbözik az előzőtől.
Szent Benedek úgy rendelkezik Regulájában (Reg. 8. fej.), hogy a reggeli dicséretet akkor kell végezni, amikor felkel a Nap. És amikor a – bencés hagyományok szerint keletelt – templom szentély feletti ablakát átjárja a felkelő Nap fénye, a szerzetesek azt énekeljék, hogy "...meglátogatott minket a magasságból felkelő…" (Lk 1,78). Mert jelkép a Nap a szerzetes számára. Ahogyan természetes fényével elűzi az éjszaka tagolatlan, félelmet keltő sötétségét és megvilágítva értelmessé teszi a világ részleteit, úgy világítja meg Krisztus a reánk váró napot, számolja fel a kezdődő, egy-tömbű nap okozta szorongásunkat, világítja meg, teszi értelmessé a reánk váró feladatok részleteit.
Az egyik legszebb húsvéti történet Szent János evangéliumában található (Jn. 21). A tanítványok már hazatértek Jeruzsálemből. Otthon vannak Galileában. Jézus kívánsága szerint ott várják a vele való találkozást. Egy éjszaka kint vannak a tavon, és hajnal felé – amikor felkel a nap – megpillantják Jézust, az ő Felkelő Napjukat. Miközben a tó fölött, a keleti égbolton megjelenik a Nap, és fényében előtűnnek a nyugati part hegyeinek részletei, Jézus tüzet rak a felderülő parton és halat süt, hogy vendégül lássa tanítványait. Ő, a mindenség megdicsőült Ura, akit nem tud befogadni a világ, ezen a reggelen a jól ismert táj intimitásában találkozik az emberekkel. Abban a tájban, amely közös emberi múltjuk színtere, amelynek minden részlete ismerős az évtizedek óta itt élő tanítványoknak, amely azonban most a felfoghatatlan Isten befogadásának lehetőségét tartogatja számukra. Ha valamiért, éppen azért fontosak a keresztények számára ennek a világnak ismerős részletei, mert tudják, hogy itt Istennel találkozhatnak.
Ezért tartotta fontosnak Szent Benedek is. Amikor Istent keresve elhagyta Rómát, az Istennel való találkozás alkalmas színhelyét is kereste. Ha az ember önként kell útra – akár külső, akár belső utazásra indul – mindig egy teljesebb világot keres. Nem azért kel útra, hogy elmenjen valahonnan, hanem hogy eljusson valahová. Szent Benedek sem azért indult el, hogy elhagyja Rómát, hanem hogy megtalálja Cassinum hegyét. Hogy ott felépíthesse a házat, az istenkeresők lakóhelyét. Cassinum hegye és rajta a monostor egy teljesebb világ felé mutató jelkép, a teljesebb világ elérését segítő jelkép: az Úr hegyének és az Úr sátorának elő-képe. Igaz, Szent Benedek kifejezetten nem beszél a természetről, a tájról, amelyben a monostor épül. Nem mondja azt, hogy a szerzetesek menjenek ki a természetbe, mert az az Istennel való találkozás lehetőségét tartogatja. Nem mondja, mert a szerzetesek álladóan "kint vannak" a természetben. Pontosabban: számára nincs is külön természet. Isten teremtett világa van, amelyben az evilágot megbecsülő ember megépíti a saját házát, amely a világ természetes része lesz.
Szent Benedek szándéka szerint a monostornak teljes világnak kell lennie ( "úgy kell építeni, hogy minden szükséges dolog […] belül legyen" Reg. 66.), vagyis nem olyan helynek, amely a szerzeteseket elzárja a világtól, hanem amelyik nyitott a világ felé. Ez a világ azonban nem az emberek által sokszor elszegényített és ezért az embert a teljességtől elzáró, az embert fogságba ejtő környezet, hanem az Isten teljes világa. Teljes, de ugyanakkor az ember által befogadható méretű világa. A hegyre épült monostorból legtöbbször messzire lehet látni, és a szerzetesek munkahelyének egy része, a monostor földjei is néha jelentős távolságban vannak. Szent Benedek – aki igen fontosnak tartja, hogy a szerzetesek többször jöjjenek össze közös imádságra – arról is ír, hogy a földeken dolgozók a munka megszakításával ott a helyszínen mondják el a napot Isten erőterében tartó közös imádságot. Ez a közös imádság is sokszor erre az Isten felé segítő világra hívja fel a figyelmüket. Nem csak az előbb említett reggeli imádság a maga jól "szervezett" idejével és szövegeivel, hanem a szerzetesek és az egyház közös imádságának legjelentősebb részét alkotó zsoltárok is igen gyakran szólnak arról, hogy ez a világ Istené, ezért benne az Istennel találkozhatunk.
Messzire látni a hegyről, de ez a messzeség az ember által befogadható messzeség. Nem "térkép e táj" (Radnóti Miklós: Nem tudhatom...), ahol elvesznek a kimeríthetetlen gazdagság részletei. – Munkájuk miatt messzire mennek sokszor a szerzetesek, de ez a messzeség még a monostor, az otthon része, emberre szabott sebességgel megjárható messzeség.
"Természetes" volt hát a természet, benne éltek, ezért nem is kellett külön beszélniük róla. Pontosabban nem szavukkal, hanem életmódjukkal beszéltek erről az együttélésről a szerzetesek, de igazában nem csak ők, hanem évszázadokon keresztül mindazok, akik ezt az együttélést meg tudták őrizni. Még 50 évvel ezelőtt is sokan voltak ilyen szerencsések. Egy falun élő ember naphosszat együtt élhetett – és élt is – természetes környezetével. Ezért nem is nagyon beszélt róla szavaival. Tájba illő épületeivel, az évszakok változásához hozzáigazított életmódjával vallott arról, hogy mit jelent neki az a világ, amelyben él. Valószínű, hogy Szent Benedek is ilyen falusi környezetben nőtt fel és talán éppen annak a világnak teljességét akarta monostoraiba is átmenteni. Mert akkor is mentésre szorult ez a világ.
Ebben a világban csak akkor lehet igazán Isten szándéka szerint növekedni, ha bizonyos stabilitással él benne az ember. Így éltek körülményeik meghatározottsága miatt a falusiak, és így éltek tudatosan vállalt stabilitásukkal a monasztikus szerzetesek. Ez a világ ugyanis csak akkor lesz Isten felé segítő lakóhely, ha annak a galileai reggelnek intimitásával él benne az ember. A tűz mellé települő, halat sütő Jézus békességével. El tudom képzelni, hogy Szent Benedek is ezt az intimitást látta veszélyeztetve a népvándorlás korának zaklatott Rómájában és ezt akarta átmenteni Cassinum stabilitásával. "Keresd a békét és járj utána!" – írja Regulájának bevezetőjében. Kizárólag Istent akarta ő keresni. A közösségbe belépni szándékozóval kapcsolatban is egyetlen kérdése van: valóban Istent keresi-e. Ennek a keresésnek azonban fontos eszközét látta a stabilitás teremtette meghittségben, az ismerős tájjal való együttélésben. A teremtett világ, a természet gazdagsága csak akkor lesz elérhető az ember számára, akkor adja meg magát, akkor lesz Isten kimeríthetetlen gazdagságának Isten felé segítő szimbóluma, ha benne vándorolva előnybe részesíti a külső utazásokkal szemben a belsőket, illetve úgy vándorol benne, hogy fizikai utazásai ne legyenek ámokfutássá és ezzel ne tegyék lehetetlenné belső utazásait.
Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől, hangsúlyozza Szent Benedek. Ezért az intimitás mértéke is minden embernél más és más. Valaki egy béka ugrásában is megtalálhatja a teljességet. De az is lehet, hogy másvalaki világutazóként sem silányítja maga alá térképpé a tájat. A mai ember azonban, megnövekedett utazási lehetőségeit igen sokszor fordítja maga ellen, és ideges rohanásaival lehetetlenné teszi, hogy Isten világában úgy keljen útra, hogy utazása elsősorban belső utazás legyen. Ha helyben marad is, nagyon sokszor "elhatárolja" magát a természettől. Ablaknélküli, mesterséges világítású, légkondicionált áruházakban, vagy ezekhez hasonló fizikai körülményű munkahelyeken, és sokszor ugyanilyen otthonokban telnek napjai. Egyre növekvő belső szegénysége és talán bizonytalan emlékei néha ugyan arra késztetik, hogy "kiránduljon egyet" a természetben, ez azonban az előzmények miatt többnyire csak karikatúrája lesz a természettel való találkozásnak. Mert mindig új helyszíneket keres ("ott már voltam!"), nincsen számára otthonos táj, amelyik átlátható végtelenségével kimentené őt egyre átláthatatlanabbá váló környezete végességéből. Vagy az alkalom, a találkozások ritkasága miatt már elfelejti, nem ismeri fel ismerőse arcát, és az idegen világ nem a ráismerés örömével, hanem az ismeretlentől való félelemmel tölti el.
Szent Benedek 1500 évvel ezelőtt társaival együtt egy életmóddal akart jel lenni a világ számára. Ez az életmód – az emberi gyarlóságok korlátai között – 1500 éven keresztül jelen volt a világban, és hirdette az embereknek, hogy csak akkor kelhetünk útra Isten és egymás felé, ha van egy sarka a világnak, ahol otthon vagyunk. Hogy ez az otthon nem egy mindentől (fizikailag és szellemileg) elzárt mikroklímát jelent, he nem egy tájat is, melynek része a házunk, ahol ismerősek a napkelték és napnyugták, ismerősek a hegyek és síkságok, a fák és a tavak, ahol tudjuk "merre mennek, kik mennek az uton" (Radnóti Miklós i. m.).
Ennek a tájnak ismerőssége gyökereink része. Elevenné, felidézhetővé teszi a múltat, ahonnan jöttünk. Az ember múltját, amelyik soha nem tűnhet el, mert része az öröklét felé tartó embernek. Az ismerős táj ugyanakkor mindig kimeríthetetlen is. Minden nap más, minden nap meghaladja előző magát. Így lesz csalogató előlege annak a világnak, amely felé tartunk: előlege Isten teljességének.
(Pannonhalmi Szemle 2001. IX/2. 139-143.o.)