IV. Károly halála
Reggel fél hatkor sürgős üzenet érkezett, hogy az Oltáriszentséget vigyem és tegyem ki a beteg szobájába. Beteglátogatásra ilyen alkalommal valóban senki sem gondolhatott, mindazáltal belépésemkor nem tudtam magam kivonni a jelenet rettentő hatása alól. Nincs remény…
- Itt nem segíthet már csak egy nyilvánvaló csoda! - súgtam Ajának, aki erős meggyőződéssel így felelt: - Én biztos vagyok benne, hogy felgyógyul...
- Alig hiszem, - fordultam ekkor Ottíliához. - Több napot királyunk már nem igen él . ..
Március 31.
Éjfélkor jöttek az orvosok. A vizsgálat alatt a beteg - mint azt a királyné Őfelsége később elbeszélte nekem - mindig erősen szenvedett és erre való tekintettel történt, hogy most pihenni hagyták. Állapota annyira súlyosbodott, hogy nem akarták őt a vizsgálat tortúrái által is gyengíteni.
Ezen az éjszakán a beteg álmában fájdalmasan nyögött, ami nagy szenvedésének akaratlan árulója volt. A királyné Őfelsége kérdésére, hogy "Szegény Károly, sokat szenvedsz máma" - először igenlőleg válaszolt, de rögtön hozzáfűzte:
- Csak semmi zúgolódás! Semmi zúgolódás!. . .
Révedező szemeivel állandóan a feszületre tapadt, amely pár nap óta az ággyal szemben függött a falon, hogy - ha látni akarja - ne kelljen igénybe venni fogyatkozó erejét.
Röviddel később Őfelsége a királynéhoz fordult :
- Kell, hogy valamiről még felvilágosítsalak: Minden igyekvésem mindig és mindenben az Isten akaratának tehető legtisztább felismerése volt és az Ő követése az emberileg elérhető tökéletességig.
A király állapota percről-percre súlyosabbra vált, s mikor testi szenvedése meghaladta azt a határt, amelynek a neve türelem, hangosan feljajdult:
- Azért kell ennyit szenvednem, hogy népeim egymásra találjanak!... Mikor tejet nyújtottak neki, hogy igyék, így felelt:
- Küldjétek haza a szegények gyermekeinek, akik nélkülözik . . .
Éjjel nagy szomjúság gyötörte, de kívánságait úgy kellett kitalálni vagy kérdezni tőle, mert csak szótlanul szenvedett. De mindenkinek minden figyelmet, szolgálatot megköszönt.
Órákig a legkényelmetlenebb helyzetben szívesen feküdt anélkül, hogy kiejtett volna egy árva szó panaszt. A légzést csak oxigéntömlőkkel lehetett fenntartani, amelyekből napjában 16-20 darab is elfogyott, de ezt a megkönnyebbülést is csak a végső szükség esetén fogadta el. És testi szenvedését növelték a lelkiek.
A hét, nemsokára nyolc gyermekről való gondoskodás, a bizonytalan jövő, a honvágy és a távolság, mely közéje és hű alattvalói közé egy óceán méreteivel feküdt, nemes szívét ha össze is zúzta, de bátorítólag szólt magához mindannyiszor:
- Ó, mily boldogító érzés, ha valakinek Jézus szent Szívében bizalma van, mert másképen ki bírna el ennyi szenvedést ?! . . .
Április 1.
Reggel felé úgy látszott, hogy a beteg túlesett a krízisen. Lehet, hogy a gyulladás valamelyik fekélye felfakadt. De mikor a beteget a frissen felhúzott ágyba át akarták tenni, ajkai lilára váltak és tagjaiban erős merevedés mutatkozott. Majd beállott a nagy szívgyengeség.
A szokott időben kezdtem a szentmisét. S bár a király rendkívül súlyos állapotáról nem értesített senki sem, valami nagy és kínzó nyugtalanság vett rajtam erőt.
A szentmise után azonnal hívtak, hogy áldoztassam meg a beteget s egyben kérték az Oltáriszentség kitételét is. Csak arra volt időm, hogy felnyissam a tabernákulumot, aztán siettem a beteg szobájába.
A király mély magába szállással áldozott meg, majd könyörgő szemekkel kért, hogy az Oltáriszentséget hagyjam ott és hogy én se menjek el. A szent áldozás után újra részesítettem a Szentatya áldásában. A király hosszú ideig magába teljesen elmerülve imádkozott. Suttogó imádságából csak a "Jézus Neked élek, Neked halok" sóhajtás volt tisztán hallható.
A beteg maga volt az odaadó türelem. Ha beszélt is, csendesen suttogott. Minden szavát nem tudtam tisztán megérteni, mert átfordult a másik oldalára, ahol a királyné Őfelsége erősen átszorítva tartotta a karjai között. És valahányszor a pillantása az Oltáriszentségen megpihent, meghajtotta a fejét mindannyiszor és nyúlt, hogy keresztet vessen a homlokára, de lehanyatlottak a karjai, gyenge volt.
Röviddel az áldozás után a láz ismét felszökött és elérte a negyvenet. A beteg fuldokolva küzdött levegő után, mi kinyitottuk az ablakot és három hét óta most bujt ki a felszakadt felhők mögül az első napsugár… . . .
A király félrebeszélt.
. . . Gyufát ide!. . . Gyerünk szívecském, gyerünk! . . .
Majd többször felkiáltott:
- Ki van itt?
Ekkor elsoroltuk a négy jelenvolt nevét.
Kisvártatva határozott bosszúsággal említette pár hadügyminisztériumba beosztott úr nevét, akik előttem teljesen ismeretlenek. A betegágy szemben fekvő támláján függő ruhát A1meida grófnőnek nézte és ki akarta küldeni. Egyes-egyes szavakat ejtett ki; de valahányszor a fantáziálás közben az Oltáriszentségre tévedt a szeme, magába merült, fejét, amennyire erejéből tellett, mélyen meghajtotta és tovább imádkozott.
Lázálmos állapotában olykor franciául is beszélt s némelykor izgatott lett. Erőszakkal el akarta hagyni az ágyat. Többször aggodalmasan kiáltott a királyné után, majd név szerint elsorolta valamennyi gyermekét… Különösen Károly Lajos főherceget emlegette sokat, aki már akkor betegen feküdt, amikor ő még egészséges volt.
Később magyarul beszélt.
- Igen… hogy megkoronázott király vagyok, azt letagadni nem lehet . … Nem, csak semmi rablópolitikát!... Ha valaki valamit mond, azt be is kell tartani…
Könnyek öntötték el a szemeit, amikor láttam, hogy a haldokló kínjait csak növeli a szomorú októberi napokra való visszaemlékezés.
Ekkor megragadta a királyné kezét. - Most megyünk ! - mondta.
És parancsot adott az indulásra… Mikor megpillantotta az Oltáriszentséget, amelyet odatartottam közel az arca elé, mély sóvárgással szakadt fel belőle a kiáltás:
- Ah… Mért nem engednek minket haza?!...
Percről-percre közelebbről láttam a véget, hogy a szenvedőnek csak pár órája van. És újból feladtam az utolsó kenetet.
Ismételten kértem; engedjék legalább a kis trónörököst atyja közelébe, de nem akarták hinni, hogy a vég immár a küszöbön leselkedik és vártak.
Múlt az idő, kínosan másztak a percek. Egyszer csak a király megmozdul és lelke egész sóvárgásával "útravalóért" eseng. A királyné Őfelsége nem akart a fülének hinni.
- Valóban áldozni akarsz? - kérdé. - Ó nagyon, nagyon! - válaszolt a beteg.
Kísérletképpen először egy kis kanál konyakot nyújtottunk neki, de mikor az ital megérintette lázas ajkait, elfordította a fejét és újból csak áldozni akart. Dél felé a szent ostya kicsiny darabját nyújtottam "útravalóul" a haldokló királynak.
A beteg pár percig lezárt szemekkel, teljesen magába merülve imádkozott. És a királynénak, aki az utolsónak felszakadt lélegzetvételig erős hittel várta a gyógyulást, a beállott nyugalom nagy megkönnyebbülésére volt.
Az áldozás után történt, hogy a haldoklóból újból megrázó erővel tört fel a honvágy
- Ah!.... Mért' nem engednek minket haza?!...
Majd így folytatá:
- Az Üdvözítő karjaiban gyermekeimmel és veled . . . Kérlek édes Jézusom . . .
Utána mélységes bűnbánat vett rajta erőt, majd a gyermekeiről beszélt és a következő szavakkal ajánlotta őket az Úr kegyelmébe
- Üdvözítő Jézusom, oltalmazd meg gyermekeimet, Ottót, Médit, Róbertet, Félixet, Károly Lajost, Rudolfot és Lottit és… és a legkisebbet is… Óvd meg a testüket, óvd meg a lelküket és inkább vedd magadhoz őket, semhogy halálos bűnbe essenek. Amen…
Már inkább csak hörögte, mint mondotta az utolsó mondatot s így - bár tisztán - de töredezve lehetett megérteni.
És most következett az életösztön utolsó fellángolása. A válás gondolatától összefacsart szívből feltört az élethez való ragaszkodás
- Gyógyíts meg, irgalmas Jézusom... ha így kívánod… De mégis… legyen meg a Te szent akaratod…
xxx
A királyné Őfelsége egész idő alatt átölelve tartotta a haldoklót, hogy lehetőleg magasan üljön. És a beteg még ekkor is a mások kényelmére ügyelt, mert ha a királyné megkérdezte, hogy fáradt-e vagy kíván-e valamit, így válaszolt:
- Fáradt vagy szívecském?... Pihend ki magad…
Hitvesét féltette még haláltusájában is és többször kérte, hagyja egyedül feküdni, nehogy megerőltesse magát.
xxx
A haldokló lehanyatlott a párnáira, ágyában mélyen összegörnyedve feküdt. Mikor segíteni akartunk a rossz helyzeten, kérdé:
- Ki van a szobában? - Mensdorff grófnő, a nagymama és páter Zsámboky - feleltük neki.
- A két utóbbit kérem - szólt a király.
Odaleptünk, feltámogattuk a párnáira. Közben Mensdorff grófnő oxigénről gondoskodott, mert a láz rohamosan ment fölfelé. Majd jött a királyné és újból átkarolta. Ettől a perctől fogva én a haldoklót a másik oldalán tartottam, az Oltáriszentséget az asztalra tettem és kendőkkel szárítottam a verítéktől kövéren gyöngyöző homlokot. S egy-egy kendővel alig értem a homlokához, máris átivakodott teljesen.
- Pihenj és bízd magad egészen Jézus irgalmára! - fordult a királyné látszólagos nyugalommal a haldoklóhoz.
A beteg a kimerültségtől lezárta a szemhéjait és alig hallhatóan imát suttogott:
- Jézus, Neked élek . . .. Jézus, Rád bízom magam…
Majd felsóhajtott – Mama!... Rögtön utána kérdé:
- Miksa, te vagy az?...
xxx
A kis trónörököst végre a haldoklóhoz hívták. Mikor belépett, édesatyja, a haláltusa idején Istenben elmerült nagy beteg, a boldogabb mezőkre már indulóban volt.
Ottó egész lelkében megrendülve nézte atyja szederjes arcát, üveges tekintetét és cserepes ajkait, majd térdeire esett, ráborult a betegágyra és megrázta a sírás…
- Jézusom, Rád bízom magam, suttogta a haldokló király. – Jézus irgalmas Szíve… Jézus jöjj… jöjj… Legyen meg a Te szent akaratod…
A haldoklót feljebb támasztottuk a párnáira, aztán a nagy, fülledt hallgatásban megkezdtem a haldoklók imáját
- Proficiscere anime christiane . . . Jézus szent Szívének ereklyeképét is odatartottam a beteg ajkai elé, aki megcsókolta azt.
Mikor a kisfiú zokogása felhangzott, a királyné Őfelsége erélyesen rászólt:
- Ottó, uralkodj magadon! Szegény gyermek még akkor sem sírhatta ki magát, amikor édesatyja számára a külvilág már elveszett…
Ekkor én az ágyon áthajolva, a királyné Őfelségét suttogva kértem, engedje meg, hogy Ottó közelebb jöjjön és megcsókolhassa utoljára a haldokló kezét, mert itt a vég.
A királyné Őfelsége rémülten emelte rám a szemeit:
- Valóban hiszi?
- Igen - felelém. - Már kevés az idő...
Az utolsó negyedórában az oxigén váratlanul kifogyott. Az orvosok pár perc múlva a helyszínen termettek és egy műszer segítségével egyenesen a tüdőbe adtak oxigént, de már ez sem tudott segíteni. A szív mind gyorsabban, de egyben erőtlenebben lüktetett. És a patakzó verítéktől merő víz lett a párna.
A haldokló füléhez hajolva, elimádkoztam még néhány imádságot, amelyeket megismételni már nem tudott. Újból feloldoztam, majd a "Commendatio animae"-t mondtam el, amikor a nagy csendességben halkan, egészen halkan hallottuk, hogy imádkozik
- Jézus… én Jézusom… Amint akarod, én Jézusom…Igen, igen…
Ezek az utolsó szavak úgy hangzottak, mint egy messze párbeszéd elhullott töredékei, amelyekben az Üdvözítőnek válaszolt.
A királyné görcsösen átkarolta a haldokló fejét, sóhajtozva imádkozott, s hogy erőt merítsen a fájdalmak elviselésére, állandóan az Oltáriszentségen pihent a szeme. A haldokló arcán mindjobban és jobban elömlött a sápadás, a hangja elhalt, a légzése meglassúbbodott, s tisztán lehetett hallani, amint a felgyülemlett nyálka mind nagyobb és nagyobb tömegben feküdt a tüdejére, míg végül hörögve a légcsövébe tört.
Már meg sem mozdult, olyan gyenge volt. Szemeit csak néha-néha nyitotta fel, ajka alig észrevehetően imát suttogott és - mintha egy másik világ tájait kutatná - idegen volt a tekintete. S jóllehet nagyon szenvedhetett, a kifejezése békés volt és szelíd, akár-csak életének derűs napjain . . .
Aztán két-három mélyre leszívott lélegzetvétel után a nemes szív megszűnt dobogni.
Életének utolsó pillanatában még egyszer feloldoztam és ráadtam a Szentatya áldását.
Április elsején déli 12 óra 23 perckor a halottas szobára mélységes csend borult. Szinte önkénytelenül mondám: - Add meg, Uram, neki az örök nyugodalmat!...
És előimádkoztam egy "Miatyánk"-ot.
- Károly! - kiáltott megrendült hangon a királyné. - Hát lehetséges ez?... Meghaltál?!...
Szegény kis Ottó sírt, sírt hangosan. Most már szabad volt neki . . .
A királyné Őfelsége leszorította a halott szemhéjait, mi a halotti feszületet és a rózsafüzért a kezébe adtuk, felkötöttük kendővel az állát és kiegyenesítettük a merevülő tagjait.
Az Oltáriszentséget processzióval vittem a kápolnába, ahol a Jézus szent Szíve litániáján kívül megtartottuk az elhunytról való visszaemlékezést. Szem nem maradt ott szárazon. A halál bekövetkezése ugyan már napok óta minden pillanat várt réme volt, de mégis gyorsan jött.
Ottó, Médi és Róbert a kápolnában voltak és zokogásuktól hangos volt a ház. Ottó maga volt a megtestesült gyász és fájdalom.
Fájdalmunkban egy vigaszunk volt, hogy az Úr látnunk engedte a legszebb halált.
([P. Zsámboky] IV. Károly király szenvedése Madeirán és jámbor halála Budapest, Szent István Társulat, é.n. 37-54. o. )
Meghalt a király
Tegnap Funchalban meghalt a király. – A kormány intézkedései. – Hol temetik el a királyt? – Legelőkelőbb politikusaink nyilatkozatai a Zalamegyei Újságnak. A Zalamegyei Újság tudósítójától –
Funchal, április 1. (Reuter, feladatott du. 3 óra 44 perckor. Őfelságe IV. Károly király Funchalban meghalt. (M.T.I.)
Páris, április 1. A Havas-ügynökség jelenti: IV. Károly király meghalt.
Budapest, április 1. A megboldogult IV. Károly király elhunyta alkalmából a beszentelés napján a koronázó Mátyás templomban gyász istentisztelet lesz.
Budapest, ápr. 1. A király halála hírére a Kormányzó Úr Őfőméltósága Zita királynéhoz a következő részvéttáviratot intézte: "Zita császárné és királyné Őfelségének Funchal. Mélyen megrendülve vettem e percben Őfelsége elhunytáról a hírt. A kifürkészhetetlen végzet kioltotta ifjú nemes életét. Ravatalánál a magyar nemzet imájával egyesülve osztozok a felséges család bánatában. Kérem felséges asszonyomat, méltóztassék legmélyebb részvétem kifejezését fogadni. Horthy s.k."
Bethlen István miniszterelnök a következő táviratot intézte Zita királynéhoz: "Zita császárné és királyné Őfelségének Funchal. IV. Károly király Őfelsége halálának hírét megrendülve fogadta a nemzet és Felséged gyászában részt vesz osztatlanul az egész magyar nép. A magyar királyi kormány nevében kérem felségedet, hogy bánatában legmélyebb részvétemet elfogadni méltóztassék. gróf Bethlen miniszterelnök s.k."
Budapest, április 1. A belügyminiszter a király halálára való tekintettel a holnapi napra Budapest területére politikai gyűlések megtartására kiadott engedélyeket visszavonta.
Budapest, április 1. A magyar királyi kormány IV. Károly király halála alkalmával utasította a katonai és polgári hatóságokat, hogy a középületekre és laktanyákra a gyászlobogót tűzzék ki. Holnap, vasárnap, valamint a beszentelés napján a színházak és mulatóhelyek előadásai szünetelnek. Vendéglőkben és kávéházakban a zene tilos.
Budapest, április 1. A kormányzó leányának esküvőjét a király halálára való tekintettel elhalasztották.
Budapest, április 1. Holnap, vasárnap de. 11 órakor Andrássy Gyula gróf lakásán Őfelsége, a király halálával előállot helyzet megbeszélésére tanácskozás lesz, melyen részt vesznek Apponyi Albert, Friedrich István, Windischgraetz Lajos herceg, Hunyady József gróf, Zichy Vladimir, Haller István stb. A keresztény ellenzéknek és a kormánypártnak holnapra tervezett választói gyűlései elmaradnak.
(Zalamegyei Újság 1922. április 1.)
A Veszprémi Hírlapból (1921 október – november)
A király ismét Magyarországon van
Bpest, okt. 22. Hivatalosan jelentik: Sopronból jelentik, hogy Károly király f. hó 21-én, pénteken oda megérkezett. A kormány álláspontja a váratlan eseménnyel szemben az, hogy Károly király az 1920. évi I. törvénycikk értelmében jelenleg az uralkodói jog gyakorlását Magyarországon át nem veheti és ismételten el kell hagynia az ország területét. A kormány a szükséges intézkedéseket megtette.
(Veszprémi Hírlap 1921. október 23.)
A király megérkezésének fejleményei
A Magyar Távirati Iroda a király magyarországi tartózkodásával kapcsolatos eseményekről a következőket jelenti:
Felfüggesztett főispán
Szombathely, okt. 26. A belügyminiszter Cziráky gr. főispánt hivatalától felfüggesztette és a főispáni hivatal vezetésével Artz Géza alispánt bízta meg.
Elfogott politikusok
Bpest, okt. 26. A kormány még tegnap megtette a szükséges intézkedést, hogy Andrássy Gyulát, Rakovszky Istvánt és Grazt Gusztávot Budapestre hozzák. Ma reggel a nevezetteket és Ostenburg ezredest felvitték Budapestre. Hangoztatják, hogy a kormányt nem vezeti a bosszúállás gondolata, azonban elkerülhetetlennek látszik, hogy azok, akik a királyt az előreláthatólag szerencsétlen helyzetbe belevitték, bíróság elé állíttassanak. ma délben Bethlen miniszterelnök jelentést tesz a kormányzónak a helyzetről.
A megadás feltételei
Budapest, okt. 26. A Magyar Távirati Iroda tegnap hírt adott arról, hogy hétfő reggel a király csapatai fegyverszünetet kértek a kormánytól. A kormánynak e tekintetben feltételei a következők voltak: 1. Feltétlen fegyverletétel, a teljes hadianyag kiadása. 2. Amnesztia mindenkinek, amennyiben a fegyvert haladéktalanul leteszi, kivéve a felbujtókat és vezetőket. Őfelsége politikai tanácsadói a rendes bíróság elé állítandók. 3. Őfelsége a magyar trónról írásban önként lemond. 4. A magyar kormány Őfelsége teljes személyi biztonságáért az országban tartózkodása alatt jót áll. Az országban való ideiglenes tartózkodási helyéről a budapesti nagyhatalmak képviselőivel való tárgyalás után fog intézkedni. 5. A végleges tartózkodás tekintetében a magyar kormány a nagyhatalmakkal fog megállapodni és ennek eredményét közölni ígérte.
A kormány képviselője, Kály Kálmán nyomatékosan figyelmeztette a király képviselőit arra, hogy ez az akció milyen bajba sodorta az országot és hogy mily beláthatatlan következményeket vonhat az maga után. Közölte azt is, hogy mindezekre való tekintettel a magyar kormány kénytelen minden felelősséget a bekövetkezhető eseményekért magától a leghatározottabban elhárítani. Amint tudjuk, ezen intelmeknek nem volt foganatja, és a király csapatai elrendelték a visszavonulást, ami teljes felbomlással végződött.
(Veszprémi Hírlap 1921. október 27.)
Mit jelent?
Mérhetetlen lelki depresszió mindenütt és minden kérdés oda konkludál, mit jelent az elmúlt esemény?
A feltett kérdésnek fölöttébb sokoldalú a vonatkozása és súlyos, szinte kiszámíthatatlan a jelentősége.
A magyar szent korona és a megkoronázott magyar király az ország integritását jelenti. Csak így van meg a szükséges kapocs a megmaradt és elszakadt területek között, csak ez hozhatja vissza régi területünket, ez jelenti a nemzet szuverenitását és integritását. Igazolja ezt az az ijedelem, mely a kisántánton erőt vett, valahányszor a király személye szóba jött…
(dr. f.g.) (Veszprémi Hírlap 1921. október 30.)
A magyar önérzet
A magyar nemzet életében nem akar véget érni a kálvária-járás. (…) A királykérdés erőszakolt megoldása most a magyar nemzeti önérzetet alázza a porig.
Nem voltunk elkényeztetett nép a történelem folyamán. Sok-sok bajunkat magunk okoztuk önmagunknak. Kívülről jött szenvedés és csapás is gyakran ért, de ezekkel kapcsolatban lelkünk, magyar nemzetiségünk és önérzetünk nem szenvedett csorbát. A nagy világháborúra következő rettenetes pusztulás, úgy látszik, ettől sem kímélt meg bennünket. Megfosztottak védelmünk lehetőségétől és most úgy bánnak velünk, mint a megkötözött és mozdulni nem tudó emberrel szokás.
Ökölbe szorul a magyar kéz, villámokat lövell a magyar szem, szégyentől ég a magyar arc, halálos sebből vérzik a magyar önérzet, mikor minden nap újra meg újra kell tapasztalnia, hogy a magyar nemzet veresége teljes, vesztesége óriási, nemzeti élete csak látszólag független. Pórázon tart bennünket az ántánt és úgy vezet, sőt arra kényszerít haladni, amerre az ő különös érdekei és céljai mutatnak. Hogy az immár magában élő magyarnak is van érzése és értelme, sorsáról önmaga tudna határozni érdekeinek legmegfelelőbben: erről az ántánt nem akar tudni.
A királykérdés erőszakos megoldása kell, hogy mindenkit világosan tájékoztasson a magyar nemzeti lét teljes tehetetlenségéről. Mi nem mozdulhatunk, mi szavunkat nem hallathatjuk, mihelyt az ántánt érdekei ellen van. Önállóságunk ámítás, megelégedésünk, sőt talán büszkeségünk a gyöngeség palástolása. Mi lesz velünk, ha fel nem ocsúdunk, ha fásultan tűrünk minden beavatkozást, ha önmagunk mondunk le legelemibb jogunkról, arról, hogy nemzetünk belső életének mi lehetünk csupán hivatott irányítói, nemzeti jövőnket érintő ügyeinket mi intézhetjük érdekeinknek megfelelően!
(Veszprémi Hírlap 1921. november 3.)