Tihanyi "kálváriatöredékek"
Barbárok, anno 1960
1920. június 4. – évtizedeken át a történelemkönyvek rideg tájékoztatását, a vizsgatételek kronológiai ismeretanyagát jelentette csupán e dátum. Csupán és hivatalosan! Az át- és túlélőknek, az öregek emlékeit megőrzőknek, megigazuló magyarjainknak azonban a belső feszültségekkel terhes, tragikus esemény időpontja maradt-lett, mely kegyetlen sorseffektusként, nemzeti fátumként ülte meg az ország lelkét.
Íme "nemzeti létünk – újabb – nagy temetője", Trianon! – kiálthatunk fel végre a szájzár felpattanó megrendülésével. A Versailles-ban kötött "békeszerződés" belekarmolt magyarságunkba, s emlékeinket szétszóratta a szocializmus a Semmibe. A Semmibe!
"Ha legalább emlékezhettünk volna rá, a gyásznapra, ha legalább sajnálhattuk volna!" – sóhajtott fel nemrég Tihany új bencés plébánosa, Pászthory György Valter atya beszélgetésünkkor.
A nemzet keresztre feszítésének szimbóluma
A 20-as években aztán országszerte felállításra kerültek a "csonka Magyarország" létét felülbíráló, a "feltámadásra" késztető lendületű, később "irredentának" bélyegzett emlékművek, emlékoszlopok, szobrok és kegyhelyek. A fővárosban is ekkor állították fel az Észak, a Dél, a Kelet és a Nyugat című szoboremlékeket, s ekkor készült el az ereklyés országzászló is. Az 1920 októberében visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként a település lakossága is kálváriát állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére, 1927 augusztusában.
1927 augusztus havának 15. napján került sor a kálvária ünnepélyes felszentelésére, Rott Nándor veszprémi püspök által – idézi az eseményt Vass Sándor Alberik, egykori tihanyi (bencés) plébános. A kálvária tervezője Siklódy Lőrinc volt. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt volt olvasható.
A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, s attól kezdve ezt a funkcióját rendőrségi engedély feltételei közé szorították. De idegenforgalmi látványosság is volt egyúttal. Nyaranta rengeteg turista fordult itt meg, több ezren örökítették meg e kegyhelyet.
Az irredenta emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálváriát nem érték el még ekkor ezek a rendelkezések. Az ő szocialista Trianonja még csak az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.
- Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól), a Veszprémi Egyházmegye akkori püspökétől. Igennel válaszoltam. "Le lesz bontva a kálvária!" – mondta győzelemittas szemekkel a község "mindenhatója". (Vass S. A.)
"Már csak a három lator van hátra!"
A lebontásra az első kísérlet 1960-ban történt. A tanács a városrendezést megbízta a "munkálatok" megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat "legyőzték", következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: "Már csak a három lator van hátra!".
Vass tisztelendő úr, aki szintén jelen volt, meg is jegyezte: "Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?!" (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)
A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni.
"Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna. Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: 'Keresztények sírjatok…'. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis külföldön megőrződtek azok." (V. S. A.)
Az egyházi vezetés eszköz volt?!
"Hogyan lehetett 1957-58-ban olyan elfogult Tihany állami vezetése, és olyan megalkuvó a megye egyházi vezetése, hogy a kálváriát elbonthatták?!" – tette fel a kérdést Ráday Mihály egyik városvédő műsora nemrég a tévében. Mindez – úgy tűnik, a püspöki levéltár anyagának ismeretében – a kulturális forradalomként emlegetett időszak állami-egyházi közös manipulációjának az eredménye volt. A bajszos püspök, ahogy az ÁVH püspökségi tagját, megfigyelőjét nevezte a nép, megegyezett a püspökkel az emlékhely felszámolásáról, hogy helyébe a megye egy balatoni felszabadulási emlékművet építtessen a 15. évfordulóra. (Ez végül nem készült el.)
Tihany lakossága 1990-ben elhatározta, hogy a bencés rend visszatértével, az egyháziak segítségével visszaállítja az emlékművet jogos helyére. A lerombolt kegyhely kőfaragványai, rézdomborművei, szoboralakjai szerteszét a megyében megtalálhatók, csak gondos és felelősségteljes kezek, meg hit kell a kálvária feltámasztásához.
Toldi Éva (Napló, 1990. augusztus 18.)