"Féltünk, hogy újra ismétlődik a történelem!"
Augusztus 18-i lapunk mellékletében Barbárok, anno 1960 címmel megrázó esemény megidézését adtuk közre, a tihanyi Trianon-kálvária lerombolását. S bár az írás tulajdonképpen csak egy hajdani vandál történet hátterét – a hatalom és kiszolgálóinak, a nemzetárulóknak összefonódott manipulációját célozta meg felszínre hozni, titkon azért a szerző – személyem – reménykedett abban, lesz még folytatása a történetnek. S lett is! Jelentkeztek a kivezényelt, a rákényszerített végrehajtók, a diktatúra inkvizítorainak eszközei, a balatonfüredi hajógyári darukezelő, Erdélyi Gyula (a kálváriakeresztek kidöntögetője), az egyik traktoros, Solymár József (a stációk felszámolásával megbízott), s az egésznek szervezője (ugyancsak parancsuralmi átok súlya alatt) Ther Antal, a Balatonfüredi Községgazdálkodási Vállalat műszaki vezetője.
Mindenki félt, fázott
Ther Antal: - Egyik nap telefont kaptam: "Azoknak a létesítményeknek Tihanyból el kell tűnni!" "Hogyhogy el kell tűnni??" – kérdeztem. "Ez a felsőbb utasítás" – válaszolták. Bennem persze fellázadt az ellenállás. Ezt tetézte az is, hogy akkor, amikor ezért bánthattak volna, akkor is mélyen vallásos ember voltam. Ma is az vagyok. Megpróbáltam tehát minél távolabbra odázni az eseményeket. Kértem a megrendelést, majd a szerződést, az engedélyeket. Ezzel több hét telt el. Mikor megvolt az engedély is, vártam, hogy majd csak valaki megfellebbezi. Senki sem tette. Akkor szóltam a Balatoni Intéző Bizottságnak. Bérczes Pistának, a főmérnöknek jeleztem, mi a feladatom. Ő elmondta, hogy a véleményüket megküldték már a megyének, s abban a tihanyi kálváriadombot teljesen alkalmatlannak ítélték felszabadulási emlékmű állítására. Bérczes még azt is említette, hogy nemrég járt Moszkvában, s ott látta, mázsaszám kenték fel akkortájt a templomok kupolájára az aranyat. "Magyarországon pedig ilyen vandalizmusra készülnek?! Ki érti ezt?" – erősítette meg döbbent kétkedésemet. De akkoriban a hatalom még annyira a teljében volt! Hiszen akkor folytak a tsz-szervezések, s utána következett csak a csehszlovákiai bevonulás. Volt ember, aki azt tudta volna mondani, hogy nem lép be a tsz-be, mert nem akar??! A mi vállalatunk is a felettes szervek sakkfigurája volt. A községi tanácsé, a járásé, a megyéé! – a helyi nagyhatalmaké! Szabad vállalkozási joga egy vállalatnak sem volt. Higgye el, senki nem végezte ott a bontást örömmel, gyönyörrel, hanem óriási fájdalommal, leírhatatlan, belső, elfojtott indulattal.
Hogyan került sor a füredi hajógyári daru "bevetésére"?
A megbízók feltehetőleg nem voltak megelégedve a bontási ütemmel. Két hónap alatt csak a stációk plakettjeinek a kibontásával végeztünk, s a traktorok a kidöntögetést fejezték be. Egy reggel két-három férfi érkezett, akikről később Varga Laci, a főkönyvelőnk azt állapította meg, hogy BM-esek lehettek – a cipőjük alapján, mert civilben voltak. Ezek azt mondták, majd ők kézbe veszik az ügyet. Ők jártak utána a darunak. A községgazdálkodásnak ugyanis ilyen "felszerelései" nem voltak. S egyébként is, mindenki igyekezett minél távolabb tartani magát e munkától, mindenki félt, fázott. Egyébként is: azt hittük, már vége van a rohamnak, hiszen a stációk lebontásával tulajdonképpen az irredenta "BŰNJEL" eltávolíttatott. De nem! Újabb roham kezdődött, most már kizárólag a kálvária ellen. Emlékszem, ebben az időben Lengyelországban is egy kereszteltávolítás kapcsán kisebbfajta zendülés keletkezett. Joggal remélhettük volna tehát, hogy ettől tartani fognak nálunk is. Nem így történt.
Végül is ki adta önöknek a megbízást?
Az utasítás a megyei tanács építési osztályától érkezett.
Csukott ajtók mindenhol
Solymár József: - A stációk ledöntögetésére minket is erőszakkal,a fenyegetés fegyverével vezényeltek ki. Öt traktorral végeztük a munkát úgy, hogy drótkötelet erősítettünk a stációkra, és kihúztuk azokat. Ma már csak én élek ötünk közül.
Erdélyi Gyula: - Akkoriban a megyében csak két darus kocsi volt. Az egyik az én nevemen szerepelt a vállalatnál. Csak én értettem a kezeléséhez. Ez az én tragédiám, s ezt most az újságcikk kapcsán társaimmal újraéltük, átszenvedtük. Mikor behívattak, és közölték velem a feladatot, én kijelentettem, hogy nem akarok kimenni és elvégezni a vandál munkát. Kapóra jött az időhúzáshoz, hogy a darus kocsit már korábban is javítani kellett volna, mert lejárt az olajcseréje. Szerelőkkel együtt gyorsan belefogtunk. Közben én mindent megpróbáltam: szabadságra kértem magamat, majd betegállományba, egyik se jött be, s a vállalattól se engedtek leszámolni. Azt mondták: minden körülmények között nekem kell ezt megcsinálni, mert csak én értek hozzá. Persze idegesítette őket, hogy a turisták százai szemtanúi e barbarizmusnak. Mikor elkészült a daru, másnap értem jöttek reggel civil ruhás egyének, s mondták: azonnal csomagoljak, mert visznek a tetthelyre. Én tiltakoztam, megtagadtam a feladat végrehajtását. Bevittek a veszprémi rendőr-főkapitányságra, s mondták, készítsek két oldalas önéletrajzot, majd hazaengedtek. Tanácsot szerettem volna kérni, mit tegyek, hogyan kerüljem el a kényszert, de mindenki elzárkózott előlem, minden hivatalos ajtó bezárult. A gyárban a párttitkár is csak azt tudta mondani: Meg kell csinálnod, mert beláthatatlan következményei lesznek makacsságodnak rád és családodra is! (Akkor volt az első fiam két hónapos!) De ellenálltam mégis. Újra bevittek a rendőrkapitányságra, s egy hústorony nekiállt trágár szavakkal "belátásra bírni", majd miután nem hajlottam, tettlegességhez folyamodott, megrugdosott és leütött. Akkor egy rendőr százados (talán a főnökeim sugallatára) megálljt intett. Elengedtek. De én még akkor sem, és sosem mondtam nekik igent. Erőszakkal kivittek másnap. A két szélső keresztet könnyen kiemelte a gép, a középső nem ment. Kibontották a betonaljzatot, s a corpus fejére tekerve a kötelet, húzatták ki velem. Milyen érzés lehetett ezt tenni??! Bűnösnek érezni magam és védtelennek? Aki átélte már, ismeri ezt a szorongást. A kidöntés után a corpust fejjel lefelé kellett a földre dönteni, mert a civil ruhások (redőrök és ÁVH-sok) féltek, hogy a tihanyiak az éj leple alatt elviszik a szobrot. Az esemény után fegyelmit kaptam és levettek a darus kocsiról.
Békében akarunk élni már!
Erdélyi Gyula: Mi nem akarunk most rehabilitálást, hanem azt, hogy keressék meg az igazi bűnösöket, akik az utasításokat adták! Ne minket uszítsanak össze azokkal, akikkel együtt kell élnünk. Sajnos, az elmúlt napokban néhányan már Tihanyban, akik ismernek engem, a hátam mögött félhangosan "latordöntögetőnek" neveztek. Nem csoda hát, ha félünk: megismétlődik a történelem, s megint bezárt kapuk állnak majd előttünk, nem hallgatják meg igazságainkat, nem segítenek a tisztázásban. Én azt szeretném, hogy békében élhessünk, szabad országban, s mindenki azt tisztelje, amit akar. Higgye el, nincs annál fontosabb, mint az emberség. Akiben nincs emberség, az lakhat templomban, lakhat pártházban, bárhol, becstelen marad. Egész életünkben robotoltunk, eszközök voltunk, most szabadok akarunk végre lenni!
Toldi Éva (Napló, 1990. szeptember 8.)