A Balaton színei
Nem akadt még a Balatonnak olyan festője, mint amilyen a tengereknek Mendlik Oszkár személyében. Olyan festő kellene ide, aki valóban belemélyedne a Balaton színeinek tanulmányozásába. „Modern” irányú festőtől ezt nem várhatjuk, mert azok nem ismerik ezt a lelki működést: „elmélyedni” valaminek a tanulmányozásában. Rendesen a divat mai szeszélyének megfelelően, saját agyrémeiket mázolják a türelmes vászonra, ha őszinték, de ez a kevesebb. Rendesen tudatlanságukat és tehetségtelenségüket takarják azzal, hogy kifenceledett módon, anatomia, perspektíva és anyagszerűség nélkül dobálják föl a festéket s nincs az egész mázolásban egyetlen költői gondolat sem. Mert nem elég, hogy nem tudnak festeni, de poézis sincs bennük. Az anatomia, perspektíva és anyagszerűség olyanok a festőművészetben, mint a nyelv tudása a költészetben. Aki nem tud németül, az nem írhat német költeményt, de aki nem tud magyarul, oh, az akárhányszor pályázik írói és költői babérokra!
Oh milyen nyomorult művészeti megnyilatkozás volna pl. magyar csikóst japáni modorban megfesteni! A csikósok alighanem elővennék a karikást, a japániak pedig kacagó-harakirit követnének el önmagukon. Mert a mélységesen poétikus japáni festményeknek olyan idétlen majmolása volna ez, mintha a japáni művész az ő modorában akarná megfesteni a „Krisztus Pilátus előtt” képet.
A Balaton színjátékait tanulmányozni nagyszerű és örökértékű művészi alkotásokra vezethetne. Amiket most festenek, azok legnagyobbrészt olyan divatcikkek, amiknek semmi köze a Balatonhoz, de semmi közük az igazi művészethez sem. Néhány évtized múlva a lomtárba kerülnek, mint a krinolin, meg a nagy spanyol-gallér, meg a turnür.
A tó színeinek tanulmányozása nem könnyű dolog, mert rendkívül finom változatokkal van dolgunk, de ezek szinte kimeríthetetlenek. A tó színváltozatai sokkal többfélék, mint a mély alpi tavakéi. A Garda-tavon láttam néha-néha föltűnni a Balaton színeit, de rendesen csak déli, kiterjeszkedő, sekélyebb részén.
Tudományos szempontból a Balaton színeit részletesen tanulmányoztam s eredményeim általános értékűek lettek. A Genfi-tó színeinek magyarázatával próbálkozott először Forel F. A. lausannei professzor, de sajnos, semmiféle konkrét eredményre nem jutott. Máshol csak éppen följegyezték, hogy néha kékesnek, néha zöldesnek látszik a tó s ha teljesen tükörsima, akkor a partokat és az eget tükrözi s ezeknek színei látszanak meg a tó felületén.
A Balaton vize nem olyan tiszta, mint a mély alpi tavaké, hanem pohárba kimerítve mindig egy kicsit homályos a benne lebegő legeslegfinomabb iszaptól. A teljesen tiszta víz igen vastag rétegben kéknek látszik, azért, mert a teljesen tisztának gondolt vízben is van valami, mérhetetlenül finom lebegő anyag s ez csak a legfinomabb rezgésű fénysugarakat, a kéket és ibolyaszínűt tudja szétszórni, a durvább rezgésű fénysugarak átsurrannak rajta, mint ahogy a cölöpök nem képesek a tó hullámait feltartóztatni.
A természetben előforduló, lehető legtisztább víz színe tehát igen vastag rétegben kék. Annál sötétebb kék, minél tisztább a víz. Az ég kék színe is innen származik. Ha a levegő poros, ködös, akkor fehér az ég, mert ez a durva, lebegő anyag a levegőben minden fénysugarat szétszór. De ha nagyon tiszta a levegő, akkor szép kék az ég s magas hegyek tetejéről, valóban tiszta időben igen sötét kéknek látjuk az eget, mert alig van valami kis anyag a levegőben, ami a fénysugarakat szétszórná, egyedül a kék fény elég finom rezgés ahhoz, hogy szétszóródjék.
Ha a víz nem egészen tiszta, akkor nem kék, hanem zöldeskék színűnek látszik, vastag rétegen át nézve. Ez az a tengerzöld, amit a tengervíz mutat rendesen a partok közelében. Távol a partoktól szó sincs tengerzöldről. Ott mindig tiszta kék a víz színe, ha mélyen letekinthetünk bele, pl. az elsüllyesztett fehér vaskorongot nézegetve.
Az alpi tavak vize még zöldebb, sohasem olyan tiszta, mint a tengervíz. Ezért a víz mély smaragdzöldnek látszik. Mintha a tiszta, ragyogó fűzöld színbe egy kis barnát kevernénk. Némelyik tó vize zöldebb, másiké kissé kékebb, de általában a víz tisztasága miatt mindig mély, elég sötét szín.
A Balaton vizében sokkal több a lebegő anyag, sokkal durvább szemű is, ezért a tó vize, vastag rétegen át tekintve, mindig szép sárgászöld színű, olyanforma, mintha a tiszta fűzöld színbe egy kis szennyes sárgát kevernénk. Ez a víz saját „színe”, t. i. ezeket a fénysugarakat képes szétszórni, de már a narancsszínt és a vöröset nem.
A tó vizének ezt a saját színét csak akkor láthatjuk meg, ha a víz felszínéről visszaverődött sugarakat valamiképpen kizárjuk. Mert a víz felszíne tükrözik, hisz az ókorban a csendes forrás vagy tó vizét nagyon is használták tükörnek, mert még nem ismerték a foncsorozott üvegtükröt, a drága, de kitűnő ezüst-tükör pedig csak gazdagok kezében ragyoghatott, mert nagyon drága volt. Ezért sok képünk van ebből a korból, amelyik a csendes víz tükrében magát nézegető nimfát, vagy leányt ábrázol.
A tó felszínéről azonban a tükrözéseket nem könnyű kirekeszteni. De a víz átlátszó tükör, tehát a felszínére jutó fénysugarak egy része belehatol a vízbe s csak kisebb része reflektálódik. Minél meredekebben érik a fénysugarak a víz felszínét, annál több fény hatol be a víz belsejébe s annál kevesebb verődik vissza a víz felszínéről. Minél laposabban érintik a fénysugarak a víz felszínét, annál több verődik vissza a fénysugárból. Sőt, ha a fénysugár hajlásszöge a tó felszínéhez csak 1-2 fok, akkor teljesen visszaverődik a fénysugár. Ezért látjuk igen gyakran a partoknak csak legalacsonyabb részeit teljesen hűen tükröződni.
Esszerint tehát a tó vize felől kétféle fénysugár juthat a szemünkbe. Az egyik a tó vizének belsejében szétszórt s újra a levegőbe jutó sugár. Ez sárgás-zöldes, mondjuk kissé sárgás-smaragdzöld fény. A másik a tó felszínéről reflektált fény. Ez aztán már nagyon különböző eredetű lehet, de rendesen sokkal erősebb, mint a tóvíz belsejéből jövő, szétszórt fény.
Ha tó vizében állunk, vagy a tó partján levő függőleges falról tekintünk le a vízre, egészen függőlegesen, vagy a csónakból kihajolva tekintünk bele a vízbe, megint függőleges irányban, akkor csak a tó vizében szétszórt fénysugarakat látjuk, mert a tó felszínére jutó, függőleges sugarakból csak igen kevés verődik vissza.
Így, függőlegesen tekintve tehát a vízre, azt sötét, sárgás-smaragdzöld színűnek látjuk, de saját arcunk, ruhánk és a csónak oldalának képe is feltűnik haloványan. Ezért legjobb papirosból hengeralakú csövet készítenünk, pl. összecsavart újságpapirossal s azon át nézzünk bele függőlegesen a vízbe. Ekkor minden reflexiót kizártunk s a tóvíz gyönyörű színe teljes pompájában jelenik meg előttünk.
A csónakról lenézve a vízbe, legsötétebb zöldnek függőleges irányban látjuk. Minél ferdébben fordítjuk szemünket, annál több reflektált fényt láthatunk, annál világosabb a víz s lassankint a zöld szín eltűnik s a visszavert színek uralkodnak. Ezek közt legáltalánosabb az ég kék színének visszaverődése. Az ég kék színének tükrözése okozza minden tó felületén a szép kék színeknek egész sorozatát! Csakhogy éppen ennek a kék színnek a sokféle változatát kellett megmagyarázni! Minden változatnak valami oka van, ezt az okot meg kellett keresni. Sikerült is a magyarázat teljes mértékben, csak kissé nehéz népszerűen megmagyarázni.
Tudni kell ugyanis, hogy mi az a fénysarkítás. A fényről mindenki tudja, hogy igen finom rezgő mozgás. De nem anyagi részecskék rezegnek benne, hanem az úgynevezett éter, az a nem anyagi valami, ami a bolygók közt levő anyagtalan ürességeket kitölti. A hang a levegő rezgése, hullámzása, a fény az éter rezgése, vagy hullámzása. Csakhogy a hang az a levegő hosszrezgése, a fény meg az éter keresztrezgése. Úgy képzeljük, hogy az éter részecskéi föl- meg leugrálnak, úgy, mint a rezgő hangvilla vége, de ez a rezgő mozgás előre halad a szomszédos részecskéket ragadja magával, mégpedig olyan gyorsan, hogy egy másodperc alatt a hullámok 300.000 kilométert tesznek meg. De a tökéletes fénysugárban nemcsak föl meg le rezegnek a részecskék, hanem vannak olyanok is, amelyek jobbra-balra rezegnek, sőt valószínűleg minden irányban rezgő részek vannak benne.
Ha az ilyen, teljes fénysugár átlátszó tükörbe ütközik, akkor a tükör lapjával párhuzamos irányban rezgő része a fénysugárnak behatol az átlátszó tükör belsejébe, a tükörlapra merőleges síkban rezgő részek pedig visszapattannak, a tükör a fénysugárnak ezt a részét visszaveri. Az ilyen nem tökéletes fénysugarat sarkított, vagy polarizált fénynek nevezzük.
Ha már most elképzeljük, hogy az ilyen polarizált, tökéletlen fénysugár megint olyan átlátszó tükörlapba ütközik, amelynek síkja párhuzamos a fénysugár rezgésének irányával, akkor az egész fénysugár behatol az átlátszó tükör belsejébe és semmi sem verődik vissza belőle. Két átlátszó tükörrel tehát a fénysugarat ki lehet oltani az egyik irányban. A két tükörben tükrözni kellene például a Napnak s csak egészen halavány képet látunk, mert az első tükrön polarizált fényt a második tükör már nem képes visszaverni, ha helyes irányba fordítottuk a tükröt.
Kissé nehéz ezt megérteni, de két üveglappal magunk is szépen végrehajthatjuk a kísérletet, egészen meglepő dolgokat látunk.
Mármost a Balaton felszínéről tegyük föl először, hogy egészen tükör sima. Akkor a partról nézve a vizet, annak legnagyobb részén a partoknak s az ég aljának tükörképét látjuk. A partok természetesen különböző színűek lehetnek, rendesen zöld fű, lomb, bozót, vagy épületek tükröznek a tóban, de mindig kissé lehomályosítva, mert hisz a víz felszíne tökéletes tükör ugyan, de belejátszik minden színbe a tó vizének saját, sárgás-smaragdzöld színe is, halaványan. Az ég aljának színe nappal egészen fehér, kissé sárgás alkonyat felé, délre, vagy keletre tekintve, az ég alja ibolyaszínűnek látszik, fölötte sárgás övezet, aztán kék ég következik.
Ha magasról nézünk le a tükörsima tóra, pl. a tihanyi hegyekről, akkor az a kérdés, hogy merre van a Nap. Ha a Nap felé nézünk, vakító fényesnek látjuk a tó felületét s a Nap képe is, kivételesen, egészen csendes vízszínen szintén látszani fog. A Naptól elfordulva, a vizet ilyenkor kékes-zöldnek látjuk, mert az ég kék színe polarizálva tükrözik s most a víz saját színe erősen belevegyül.
Hogy a tó felszíne tükörsima legyen, az igazán kivételes. Rendesen, 1000 eset közül 999-szer szél borzolja a vizet, vagy éppen hullámzik is. Ez az általános eset. A hullámokat úgy lehet tekinteni, mintha ferde tükrök volnának. A 71. ábránk mutatja, hogy a hullám lejtője az ég magasabb részeit tükrözi. Legyen az ég felhőtlen, kék ég. Akkor megint két eset lehetséges. Ha a hullámlejtők az égnek azokat a részeit tükrözik, amelyek erősen polarizáltak, akkor a hullámok az onnan rájuk sugárzó fényt majdnem kioltják, tehát a tó felszíne igen sötét kéknek látszik. Különösen meredek lejtője van azoknak a kis hullámoknak, amelyeket hirtelen szélroham borzol a vizen. Az ilyen hely azért mindig sötétkék, mert hisz a meredek kis hullámlejtőcske igen meredek tükör, tehát nagyon sok fényveszteséggel tükrözik róla minden fény, különösen azonban a polarizált fény, ha a tükröcskék úgy feküsznek, hogy ellenkező értelemben polarizálnak.
71. ábra. A hullámok tükrözésének rajza.
Az égnek legpolarizáltabb fénye van a napsugarakra merőleges irányban. Legsötétebbnek látjuk tehát a tavat messziről nézve, akkor, ha hirtelen változó erősségű északi szél fúj, a Nap nyugat felé van s mi dél felé nézünk. Ilyenkor egészen mély, sötét színe van a tónak. Nem olyan gyönyörű kék mint a tenger vize, de szintén szép, indigókék, néha kissé zöldes, ha sok iszapot kavart föl a hullámzás.
A Nappal szemben levő ég-rész sokkal kevésbé polarizált fényű, tehát ezt a részt a hullámok lejtői sokkal tökéletesebben tükrözik vissza, azért errefelé nézve, a tó felszínét mosolygó szép világos kéknek látjuk.
A déli partról nagyon gyakran látni a lenyugvó Nap arany- és parázsszínű felhőit tükrözni. Az északi partról ilyesmit csak napkeltekor lehet látni. Ősszel, mivel akkor a Nap már a nyugati iránytól délebbre nyugszik le, az északi part fokairól is szépen lehet ezt látni. A badacsonyi hajókikötő hídról pl. mesés szép az őszi Nap nyugvása a szigligeti öböl mögött.
Látjuk tehát, hogy mennyi mindenféle hatás avatkozik közbe, hogy a tónak mindig más és más színe legyen. Pedig még eddig csak teljesen felhőtlen, derült égről beszéltünk. A felhők még sokkal jobban összezavarják a tüneményt. Derült időben, ha néhány szép, fehér halmazfelhő lebeg a Balaton fölött, akkor a felhő tükörképe a hullámok lejtőjén összetörve, rezgő fényfolt lesz, elmosódva, de könnyen felismerhető. Ugyanaz a jelenség, mint a Hold „aranyhídja”, csakhogy sokkal halaványabb és elmosódottabb, mert hisz a felhő fehér fénye és az ég kék színe közt sokkal kisebb intenzitás-különbség van, mint a Hold ragyogó korongja és a sötét éjjeli ég közt. A Holdat is, meg a felhőt is a Nap világítja meg, tehát ebben is hasonlítanak egymáshoz.
Nagyon érdekes jelenség, hogy a felhő árnyékot vet a tóra! Esszerint a napsugarak a tó vizének mindjárt a felszínén is szétszóródnak, azért ott világosabbnak látjuk a vizet, mint ott, ahova a felhő árnyékot vet. Egészen tiszta vízben a felhőnek nem lehet és nincs is árnyéka, de a Balaton felszínén van, mert a vízben billió és billió finom, lebegő iszapszem lebeg, a víz felszínén is úszik mindenféle kis törmelék, leginkább növényi anyagok s ezeket világítja meg a Nap s ezeket árnyékolja be a felhő.
A legszebb látványok egyike a tó színe sötét zivatarfelhő alatt. Általában a legnagyszerűbb tünemények egyike a Balatonon felvonuló zivatar. A legerősebb és legnagyobb terjedelmű zivatarok valamely ciklon homlokzatán megjelenő, úgynevezett „front”-ot kísérik. Ilyenkor elborul az egész nyugati ég - rendesen délután - s elfedi a Napot, tehát a felhő nagyon sötét ibolyás kék, mondjuk olyan neutrális-tinta színe van. Megjelenik előtte a koszorúfelhő, minden zivatar jellemzője, a felhő előrehaladó homlokán, mint a diadéma. Kavargó, világosabb színű felhősorozat, mögötte egészen sötét az ég. A koszorúfelhő fölött még jól látszanak a halmazfelhők ólomszürke, veseszerű dudorodásai, némelyiknek még ragyogó, éles szegélye van, mert a felhő mögé hanyatlott Napnak egy-egy sugara még eléri. Szélcsend van, a falevél sem mozdul, de a nyomasztó meleg, a fülledtség szinte elkábítja az embert. Hallani már az első, tompa mennydörgést. Szellő sóhajt végig a nádason, de megint csend. A madarak elnémulnak, csak a ponty ugrál nagyokat a vízben.
Végre látni a szárazon, miként emeli föl a port a zivatar közelgő előszele. Minden zivatar előtt igen erős szél fúj, még pedig úgy, hogy a szél a zivatar szélén lezuhan, aztán előrerohan, de gyorsan fölemelkedik és visszaáramlik a zivatarba. Hisz ez okozza a koszorúfelhőt. A szél felfelé való emelkedése következtében toronymagasra emeli a port, magasra felviszi a lehullott faleveleket, csapkod ajtót, ablakot.
Most ez az előszél viharos rohammal jelenik meg a tó felszínén. A tarajzó hullámok vízporát éppen úgy emeli föl, mint az országút porát s ezért eleinte homályt látunk az elsötétült vizen. Amikor aztán bennünket is elért a szél, tisztán látjuk a tó hullámzó felszínét, mögötte a félelmesen sötét zivatarfelhőt.
Most látszik a tavon a leggyönyörűbb szín! A sötét felhőből nagyon kevés fénysugár jut a tó felszínére, tehát nincs reflektált fény. A felénk rohanó hullámok legmeredekebb lejtőjét látjuk s valósággal belelátunk a vízbe. Gyönyörű, sárgás-smaragdzöld színe szinte olyan, mintha a tó mélyén lámpások volnának s azok világítanának. A gyönyörű zöld színben félelmesen fehérlenek a tajtékzó hullámok habtorlaszai. Most haragszik igazán a Balaton, most volna életveszedelmes ott nyílt csónakkal próbálkozni!
De nem sokáig gyönyörködhetünk a remek látványban, mert megered az eső, villámlik, mennydörög s a hullámok zúgva törnek meg a kikötő mólóján.
Amíg a zivatar elvonul, elmélkedhetünk rajta, hogy a magyar újságírók miért nem tudnak magyarul? Legalább is nem tudják, hogy mi a különbség zivatar és vihar közt. Tanulják meg már egyszer, hogy a vihar az pusztító erejű szél. Lehet télen, nyáron, lehet hóvihar is, lehet teljesen derült időben is. A zivatar meg, tudományosan meghatározva: „labilis állapot következtében keletkezett, hirtelen felfelé szálló légáramlás”. Ha a levegő alsó rétegei túlságosan fölmelegednek, a felső rétegek meg hidegek, akkor megbomlik az egyensúly, a meleg levegő fölfelé rohan s helyébe természetesen szép csendesen lefelé áramlik a levegő a környezet nagy területén.
A fölfelé rohanó levegő emelkedése következtében 100 méterenkint majdnem éppen pontosan 1o-kal lehűl, tehát 2000 m magasságban 20o-kal hidegebb lesz, mint a földfelszínen volt, ezért szakad belőle az eső. Ha a fölfelé rohanás olyan sebes, hogy az esőcseppeket is magával ragadja 8-10 km magasságra, ott az esőcsöppek megfagynak s mint jég hullanak vissza a földre. Jégeső tehát akkor keletkezik, ha túl erős a fölmelegedés, túl erős az egyensúly megbomlása. Szinte paradoxonnak látszik, hogy akkor keletkezik jégeső és annál nagyobb jégszemek, minél nagyobb a nappali fölmelegedés. A megfagyott esőcseppek t. i. igen nagy magasságokba kerülhetnek s ott -20o, -40o hőmérsékletre hűlhetnek le s visszahullásuk közben még sok esővíz rájuk fagy, valósággal akkorák lehetnek, mint a tyúktojás. Ha az ilyen jégdarab szabadon esik le és nem ütközik esőcseppekbe, akkor rettentő sebességgel érkezhet a Földre. Ha pl. a jégszem 8000 m magasságból hullott le, akkor végsebessége, légüres térben 400 méter volna másodpercenkint. A jég nem nagyon surlódik a levegőbe, inkább csak a levegő ellenállása lassítja némileg, de még ha végsebessége 300 méter másodpercenkint, akkor is olyan sebesen éri a földet, mint a kissé fáradt puskagolyó, nem csoda, ha irtóztató nagy kárt tud tenni. 1898-ban volt Lovason olyan jégverés, hogy a házak északi fala olyan volt, mintha sűrű puskagolyó-zápor érte volna. Karvastagságú ágak letörve, minden lomb, minden bokor, szőlő stb. a földre gyömöszölve, összezúzva, valóban elkeserítő látvány volt. Egy pásztorgyereket, meg néhány legelésző állatot szintén agyonvert a jég. Sajnos, a Riviérát gyakran sújtja jégverés, de szerencsére mindig csak keskeny 1-2 km széles sávon.
Ha esővel esik a jég, akkor nem tesz kárt. Az esőcseppek ugyanis útközben alakjukat változtatják s egész lapos kis lepénnyé lapulnak el s emmiatt igen nagy a surlódásuk, tehát lassan esnek. Ezekbe a jégszemek beleütközve, szintén elvesztik katasztrófális sebességüket s az esővel együtt hulló jég szemei nem is szoktak nagyon nagyok lenni.
A zivatar villámlással és mennydörgéssel jár, a villámok éppen olyan sok kárt tesznek a Balaton körül, mint másfelé az országban. De a Balatonba gyakran csapnak bele, ezt jól látni sokszor éjjel a partokról.
A zivatar tehát „labilis állapot következtében keletkezett, hirtelen fölfelé szálló légáramlás!” Kísérő tüneményei: a nagy gomolyagfelhő (cumulus), fölötte messze szétterülő ernyőfelhő, előtte a kavargó koszorúfelhő. A zivatar gomolyagfelhőjéből zápor és jégeső hull, villámlik, mennydörög. A zivatar előtt igenis van „vihar” is, ez rövid ideig tartó, zivatart előző szélroham. De ez nem szokott nagy kárt okozni.
Ennek tudatában nagyon ostobán hangzik, amikor az újságíró azt írja, hogy „Pesterzsébet fölött pusztító vihar vonult át s a felhőszakadás és a villámok sok kárt okoztak”.
Tehát nem vihar, hanem zivatar vonult el Pesterzsébet fölött. A német nyelv is pontosan megkülönbözteti a kettőt egymástól: vihar = Sturm, zivatar = Gewitter.
Az elvonult zivatar után rendesen kiderül az ég, a fölfrissült levegőben, a zápormosta lombok csodálatos üdén virítanak, a poros föld átázva, sokkal mélyebb színeket ölt, úgy hogy minden sokkal színesebb, sokkal üdébb, mint a zivatar előtt volt. Az elvonult felhőn megjelenik a szivárvány. Semmiféle tudományos leírás nem jellemzi olyan zseniálisan a szivárványt, mint Arany János közismert költeménye:
- Sírt az ég egyik szemével
- A másikkal nevetett,
- Páros ívű szép szivárvány
- Koszorúzta keletet.
- Egy sugár a Nap szeméből
- Büszke diadalmosoly,
- Mely a sírvafutó felhőn
- Megtörik, de nincs sehol!
Milyen gyönyörű látvány az akkor, Füredről elnézni Kenese vagy Siófok felé. Az ég arra még tintasötét, a víz is haragosan szürkéskék, de a szivárvány páros íve mintha itt volna igazán otthon, hiánytalanul szökkenik föl Kenese táján és hanyatlik le Siófok körül. Ha még esik az eső a Balaton fölött is, akkor a szivárvány a tó vize előtt is szépen feltűnik.
Aztán elcsendesedik minden, a Nap sötét rétegfelhők vízszintes sávjai közt ragyogóan, színesen nyugszik le, a tavon már csak csendesen surranó „lógó”-k vannak, vagyis olyan hullámok, amelyek messziről jöttek, messze ébresztette őket a zivatar szele, de aztán megcsendesedve, szél nélkül, simán gördülnek végig a tavon, még sokáig a zivatar elvonulása után. Ezeket nevezik a halászok lógóknak, mert meglógázzák a kikötött csónakot. Afrika úgynevezett felső-guineai partjain jól ismert, kellemetlen tünemény ez. Szélcsendben is nagy lógók gördülnek ki Liberia, Togo, Dahomé és Asanti partjaira, megnehezítve a hajózást, mert ezek az óriáshullámok hatalmas morajlással gördülnek ki a sekély, homokos partokra.
Az ilyen lógókon a felhők és az ég képe kígyózó vonalakban surranik erre-arra. A kikötött hajók képe is, mintha végtelen kígyózással süllyednének a víz mélységébe, olyanformán tükröznek, mert hisz a hullámfelület minden részén más hajlású tükör fogadja a belenyilaló fénysugarat.
Néha két irányból, de közel párhuzamosan jönnek a lógók. Különösen szépen látni ezt a tihanyi Révnél. Tihany keleti és nyugati oldaláról jönnek a gördülő sima hullámok s egymást igen hegyes szögben metszve, futnak együtt tovább. A közel párhuzamos vonalak metszéspontja igen gyorsan fut a vonalakon végig, ha az egyiket előremozdítjuk. A két hullám metszéspontján kis torlasz keletkezik, ez fényes égrészletet tükröz, tehát fényes foltnak látszik s gyorsan szalad jobbra, balra, egyik a másik után, szinte boszorkányos villódzással. A halászok jól ismerik a jelenséget és „röbögés”-nek nevezik, mert a fényes színek hihetetlen gyorsasággal száguldanak, villannak jobbra-balra. Gyönyörű látvány, érdemes lesni rá!
A nyaralók egyik kedvenc látványa az „aranyhíd”. A Napnak is van inkább ezüst hídja, de ez vakító látvány s nagyon józan, nem hatja meg az embert. De a Hold csakugyan mesésen tükrözik a hullámzó víz felszínén.
Ha a víz felszíne tükörsima, akkor a Hold képe is csak egyszerű tükörkép. Egyetlen egy helyről verődnek vissza szemünkbe a Hold fénysugarai. De ha hullámzik a víz, akkor minden hullámon van olyan hajlású részlet, amely a Hold sugarait szemünkbe veti. Tehát ezer, százezer tükörkép csillog a hullámokon. Ha a hullámok pontosan hengerfelülettel határolódnának, akkor a Hold minden tükörképe pontosan a Hold alatt volna, feltéve, hogy éppen merőlegesen néznénk a hullámok gerinceire. A hullámokra ferdén nézve pedig semmit sem látnánk.
Ámde a hullámok nem szabályos hengerfelületek, tehát mindenféle hajlású részletük van, úgy hogy a Hold tükörképe számtalan helyen csillanik föl. A legtöbb tükörkép éppen a Hold alatt csillog, annyira, hogy ezek a tükörképek egyetlen fényes, de valóban csillogó fényfolttá sűrűsödnek. Ez a fényfolt hosszan nyúlik el a nézőtől a Hold felé. Némely helyen szélesebb, ott jobban hullámzik a víz. Másutt keskenyebb, ott a szél megcsöndesedett, a hullámok szabályosak. Esetleg meg is szakad a híd, ott a víz teljesen sima. Mert nem kellenek ide nagy hullámok, hanem csak apró borzolások, amint a szellő végigsuhan a tó egy-egy részén.
A partról nézve az aranyhidat, azt is látjuk, hogy egészen közel előttünk a Hold egyetlen tükörképe rajzik kígyóvonalakban, mert hisz közel hozzánk egyszerre csak egy-két hullámra terjed ki tekintetünk. De ha ott is igen apró hullámok borzolják a víz felszínét, akkor ott is csak züllött, villódzó, csillogó zűrzavart látunk.2
„Holdvilágos éjjelen, mikor a víz fodra csillog” csakugyan gyönyörű a látvány. A csillagos égen csendesen szálló felhők közül ki-kibukkanik a Hold rezes arca s bambán bámul a Földre. Csodálkozik rajta, hogy az ifjú szerelmes feléje küldi sóhaját. Hisz a Hold a halál szimbóluma! Kihalt, kihűlt lakatlan égitest. Ha volt is rajta élet, az már megszűnt. Mint a vigyorgó koponya, úgy tekint át a Földre: „Majd te is ilyen halott kődarab leszel, terajtad sem fog mozogni sem a víz, sem a levegő, sem az élet. Évmilliókig eljársz még tengelyeden, de aztán haszontalan, élettelen kőgolyó lesz belőled. Hova lesznek az „eszmék”, a történelmi „nagyságok”, a politikai érdemek? Hova lesz a tudomány és művészet?” Silány, alaktalan kődarab, mint a Hold s az idők végtelenjébe fut bele minden elfedett, eltemetett, atomjaira széthullott múltjával együtt. Méltán fölvetheti a költő a kérdést: „Aztán mivégre az egész teremtés?” De halljuk lelkünkben a nem anyagi, hanem a szellemvilágból átható hangot: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”
Hagyjuk ezt a sötét képet! Szebb fenn a Péter-hegy tetején, Arács fölött, alkonyat idején. Nagyszerű onnan a kilátás. Végiglátni a Riviérán s előttünk a tó legszelesebb medencéje, délnyugatról Tihany, délről és keletről az alacsony „túlsópartok” határolják. Végtelen csend honol ott a girbe-gurba cserfatörzsek, meg a vérpiros levelű bangitabokrok között. Nem igen járnak ide a fürdővendégek, mert egy részük a kávéházakban vagy a villák verendáján bridzsezik, más részük a tóparton zenét hallgat, néhányan átmentek Tihanyba „uzsonázni”, mert hisz, sajnos, a legtöbb magyar kirándulásnak fő célja az evés!
Így hát kevesen járnak a hegytetőkön, végtelen csönd és békesség honol odafenn. A kilátás a világ egyik legérdekesebb, legszebb kilátása. A határtalan ég borul a gyönyörű tájra s az ég minden színváltozata egészen átalakítja a kilátás hangulatát. Viharos, nehéz felhőkkel valami leírhatatlanul pompás a kép. Tihany, meg a déli part sötét ibolyaszínűek, a tó acélszürke, világosabb sávokkal, a mosolygó Riviéra mintha gondterhesen nézné a felhők gyors iramát. A szél félelmesen zúg mögöttünk az erdőben, de a kilátóhelyek védettek, nyugodtan szemlélhetjük a drámailag fenséges tájat.
Egészen más, talán még szebb hangulata van a kilátásnak csendes, derült alkonyattal. A csendet csak az alulról felhallatszó vonat zakatolása, autótülkölés, szekérzörgés, kutyaugatás és kakaskukorékolás töri meg, de ezek nem zavarnak. A tó felszínén látni a legérdekesebb jelenséget. Általában a tó vize az alacsony ég ibolya- vagy violaszínű, vöröses tónusát tükrözi. De ezen a szép, ibolyás karmin felszínen nagy kék foltokat lehet látni s minden ilyen foltot fényes, fehér szegély vesz körül. Látni ezt a jelenséget csendes időben a Genfi-tavon is, de Forel rosszul magyarázta a jelenséget. Olajfoltoknak mondta! Az olaj tudjuk, megnöveli a víz felületi feszültségét s emmiatt a szél nem tud rajta könnyen hullámzást előidézni. Az enyhe szellő felborzolja a víz felszínét, de ahol olaj fekszik rajta ott nem. Az olajfoltok tehát föltétlenül meglátszanak a víz felszínén olyankor, amikor csak csendes szél borzolja a vizet, sőt a hullámokat is simává teszi, tehát ezeken is meglátszik az olajfolt.
Ámde lehetetlen, hogy egy-egy olajfolt 10-15 percig látszik, aztán teljesen eltűnik, s 10-20 perc múlva egészen máshol tűnik föl. Ezért nem fogadtam el Forel magyarázatát, hanem pontosan tanulmányoztuk a dolgot. Vas János, a mi állandó munkatársunk, a derék kövesdi halász a motoros hajóval kinn tartózkodott Füred előtt a vizen s minden 10 percben jegyezte, hogy milyen a tó felszíne a hajó körül. Én meg a Tamáshegyről néztem. Pontosan sikerült megállapítani, hogy olyankor, amikor én a hajó körül rózsaszínűnek láttam a vizet, akkor ott teljes szélcsend volt s a tó felszíne minden olaj nélkül tükörsima volt. Amikor pedig kéknek láttam a hajó körül a vizet, akkor friss szellő lengedezett (távcsővel láttam a motorhajó zászlóján is) s a tó felszínét apró, locsoló hullámocskák borzolták. Amint a szellő elült, a tó azonnal kisimult s megint az ég alját tükrözte. Ha szél borzolja a vizet, akkor a hullámocskák ferde lejtői a kék eget tükrözik, sok fényveszteséggel, ezért látszik a folt sötétkéknek, illetőleg egyik irányban sötétebbnek, másik irányban világosabb kéknek, asszerint, hogy az égnek kevésbbé vagy jobban polarizált részét tükrözik-e.
De mi lehet az a fényes, fehér szegély, amely minden ilyen kék foltot körülvesz?
Ez éppen egyike a Balaton-tanulmányozás legszebb eredményeinek! Hogy megértsük, el kell mondanom, hogy miképpen keletkeznek hullámok a tavon.
Vegyünk a lavórba vizet s próbáljuk meg: húzzuk végig a víz felszínén egy gombostű hegyét. Ha mérsékelt sebességgel húzzuk a tűt, s így karcoljuk meg a víz felszínét, nem látunk semmi változást. De ha a tűt kissé sebesebben húzzuk végig a víz felszínén, legalább is másodpercenkint 30 cm sebességgel, akkor azt a csodálatos jelenséget látjuk, hogy a tű előtt olyan apró kis, ceruzányi hullámok keletkeznek, mintha a tű összeráncolta volna a víz felszínét.
Ezek a kis hullámok nagyon szabályos, egyforma kis hullámok s kapilláris hullámoknak nevezzük őket. Finom, mintegy 1 cm távolságú kis hullámgerincek ezek s nagyon szabályosak. Jól lehet őket látni ott, ahol nagy tömeg vizet öntenek ki. A már kiömlött víz csendes felszínére futó új víztömeg szintén megbolygatja a víz felszínét s ugyanilyen finom redőzetet hoz létre rajta. Sokszor nézem Budapesten, amikor a vízvezetéki csöveket tisztítják s az utcán nagy szökőkutakat csinálnak. Az egymásra omló víztömegek kis lépcsős homlokzata előtt mindig ott vannak a kis, kapilláris hullámok. Olyan a víz felszíne, mint a moaré-szövet finom recézete.
A szél sem bírja megbolygatni a víz felszínét (helyesebben azt mondjuk, hogy nem bírja megtörni a víz felületi feszültségét), ha nem gyorsabb 30 cm-nél másodpercenkint. Ha ennél gyorsabban mozognak a levegőrészecskék a szélben, akkor megtörik a felszín feszültségét és kis kapilláris hullámok támadnak. Most már a szél ezeket jobban megtudja nyomni s egyes kis kapilláris hullámot valódi hullámmá lök s megkezdődik a locsolás, de csak akkor általánosan, ha a szél sebessége a 40-50 cm/mp sebességet elérte.
A kis locsoló hullámoknak sokkal meredekebb lejtője van, mint a kapilláris hullámoknak, azért a locsoló hullámok az ég kék részét, a kapilláris hullámok az ég aljának fehér részét, a tükörsima, víz az ég aljának ibolyaszínű homályát tükrözik! Így tehát a tavon látszó kék foltokon a szél locsoló hullámokat, a fehér szegélyen pedig csak kapilláris hullámokat vert föl. Mivel locsoló hullámok csak kapilláris hullámokból lehetnek, tehát a locsoló hullámokkal fedett folt körül köröskörül ott kell lenni annak az övezetnek, amelyen a szél csak kapilláris hullámokat tudott fölverni.
A Péter-hegyről megbámult gyönyörű kilátásnak ez egyik legérdekesebb és tudományos szempontból legfontosabb látványa.