Csoda Tihanyban
Nem közönséges helységnév a "Tihany" egy magyar számára. Jelenti mindenekelőtt a Balatont, a tó királynőjét, az északi part őrét, csúcsán az 1700-as évekbeli barokk apátsági épülettel (s odalent a románkori sötét és hűvös, 11. századi altemplommal). Jelenti a kecskekörmöt s a visszhangot, mely nem hallatszik ugyan már, de Csokonai Ekhójában még ott szól. Jelenti az Alapítólevelet, 1055-ben fogalmazott első szórvány-nyelvemlékünket, melyet I. András készíttetett a bencés apátság számára (s melynek okos, komoly sorait vendégszövegként Hajnóczy A parancs című kollázsába is beidézi, hogy figyelmeztessen az írásbeliség, az írás, a múlt rögzítésének fontosságára). Jelenti a bencések meghonosította nyugati kereszténységet, s jelenti Pannonhalmát is, ahol az apátság Alapítólevelét őrzik. Jelenti Pannóniát, a Dunántúlt, s Janus Pannoniusszal szólva: egész Magyarországot. Ezt – ezeket – jelenti Tihany egy magyarnak. S egy magánembernek, egy fiatalnak a nagy vizet, a nyarakat, a szerelmet, kalandot, az emlékek idejét, a visszahozhatatlant.
Cserjés Katalin: A csoda Tihanyban. Új Horizont 2005/3. 36.o.