Sellyey Béla: Tihany
Rég vágytam látni Balaton vidékét, mely oly érdekes, oly vonzó minden része, hogy alig tudná az ember habozás nélkül legszebb pontját kijelelni. Ez óhajom is teljesült, s leírása által szeretnék mindenkit a gyönyör élvezetében részesíteni, melyet látása bennem idézett elő. –
Ha költői nyelvezettel bírnék, egekig magasztalnám; eléje tenném minden regényes tájnak, minden szép vidéknek; elég legyen azonban a jelen képben egyik érdekes pontját bemutatni.
Egy nyári délután pillantám meg először a magyar tengert a szántódi révben várva a zalai részről jövő hajót (nem gőzhajót, csak kompot), addig gyönyörködtem a nagy tavon, mely "csendes szelíd időben azur színben ragyog; föld haragos zöldében, ha keble háborog". Soká kelle várnunk a hajó megérkeztét, egy óráig a kedvező szél daczára, mely kis vitorláját ugyan jól kifeszítette s egyes rohamaival csaknem levegőben látszott ragadni a bölcsőként ingó járművet. Végre parthoz vitorlázván, velünk visszaindult a tihanyi kikötőbe. Most a vitorlát összegöngyölgetve az árboczhoz erősiték; használni nem lehetett a kedvezőtlen szél miatt, mely később egészen megszünt. Épen széttekinteték, midőn a leáldozónap végsugaraival megaranyozva a kis tenger már lecsendesült kék fölületét, búcsút vett a földtől s a ködös távolban csillogó habfodrai közé merült. Mily felejthetetlen jelenet következett, két égbolt közt lebegtünk, egyedül az evezőlapátok csattogása juttatta eszünkbe, hogy mégsem ott vagyunk. Partra szállván, mintegy tíz percznyi uttal lehete a sötétlő sziklás hegycsucsot elérni, melyről a szent-Benedekrendiek hatalmas kolostora int felénk kettős tornyával:
"Tihanynak bércztetőjén,
A Balaton felett,
Sötéten és magán áll
Egy régi épület:Csendes kolostorával
Az Úrnak temploma;
Falán majd ezredévnek
Van vésve szent nyoma."
A mily komor kinézése volt künn a homályban, oly annyira meglepően szelid rendtagok barátságos jobbjai fogadják a vendégeket. Magyar vendégszeretettel viseltetnek ők mindenki, még elleneik irányában is. Estebéd után felszólításunkra örömmel beszélte el egyik rendtag a félsziget s zárda történetét.
A tihanyi apátság eredetét az árpádházbeli királyok korából vezette le, ugyanis a negyedik király I. Endre alapította, kinek tetemei itt nyugosznak. Soká nyugalmas szórakozottságot leltek itt a tudományokban kifáradt komoly szerzet-tagok, de később majd országos ellenségek, majd meg szerzetgyülölők, irigy szemmel nézvén a gazdag apátságot, dúlták fel, s némelyeket sajátjokká tevének, vagy közczélokra forditottak és csak újabb fejedelmi engedmények helyezhették őket jó, de korántsem az egykori állapotba.
A török iga előtt két helység t.i. Ujfalu és Apáthi volt e félszigetben, melyre a 16-ik században nevezetes erőd épittetett s várkapitányok kormányozták. Mindennek nyomai sem látszanak a kis egyházomladékon kivül, mely az aszófői ut mellett áll s oly kisszerü; hogy az utas még csak nem is gyaníthatja a mondottakat. Helyettök most az alig ezer lakossal bíró Tihany -falu van a zárda alatti lejtőn, lakói többnyire földműveléssel foglalkoznak. Gabnájokat tán inkább mondhatni kőre, mint földbe vetik, ámbár a szorgalmasabbak minden szántás alkalmával egész halom követ szednek össze mezejökről, de az csak nem fogy el, mégis a jó Isten szép aranykalászokkal áldja meg a magvetőt.
Örömmel vettük még főtisztelendő vezetőnk azon igéretét, hogy következő napon a zárda nevezetességeivel és a viszhanggal ismertetend meg bennünket.
Az agg Balaton hullámainak csendes moraja mellett szenderegtünk el s mélyen álmodánk régi jóidőkől a magányos szerzetes kolostor falai közt. Reggel alig ébredtünk fel, nem győztük eléggé csodálni a természet nagyszerűségét; a kelő nap mintegy lángtengerből látszott az égboltra lépni, s mi a tenger közepén mint tündérsziget tetejéről bámultuk a varázshatalmu s lélekemelő jelenetet, mely önkénytelenül az embert Alkotója magasztalására ragadja; látására eszébe jut Berzsenyi "Fohásza" s az Isten fönségének dicséretét zengő királyi lantos legszebb zsoltára jő ajkaira.
Míg így vallásos érzelmekkel valánk eltelve, meglepett bennünket a kalauznak ajánlkozott ftdő úr. Mindenekelőtt a viszhanghoz vezetett, ugyanis éjszak felé a kolostortól tán egy lőtávolra, hol a domb (Nyár-hegy) emelkedik, melynek oldaláról az egyházzal szemközt állva elmondott hatméretü versét tökéletesen visszaadta.
Aztán megmutatva a kecskekörmök (kecske-köröm alaku és nagyságu kövecsek) helyét a Balaton partján, mert csak bizonyos helyen találhatók, a zárda nevezetességeit tekintők meg.
Van könyvtára, szép ásványgyüjteménye, melynek jelességeit mind elősorolni hosszúra terjedne, csak két-három százados vagyis 16-dik századbeli magyar kéziratot említek. Az első e szerzet alapítója s több szent férfiú életéről szól, míg a másik egy régi tihanyi várkapitány, Pisky István jegyzőkönyve. Egy becses viaszképet is őriznek itt, loyolai szent Ignácz eredeti s holta után levett képét, melyről okmány tesz tanuságot.
Végül a templomba mentünk, hol a ruhatár s néhány faragvány vonta magára figyelmünket. – Utoljára hagytuk a legérdekesebbet, a főoltár alatti oszlopos régi sirboltot, melyről Garay János igy emlékezik:
- - mély üregben
Nyolczszázados sir áll,
Hol álmait alussza
András , magyar király.A sir fölött a templom
Két tornya s a kereszt,
Mint két imádkozó kéz
A mennyekhez fölesd.
Mindent áttekintve még sokat írhatnék a félszigetkéről, mit oly szivesen közlött velünk kalauzunk, kinek ezer köszönettel tartozunk, mert perczeinket valóban élvezetessé tette s szívélyes Istenhozzádot mondva, vallásos érzelmektől áthatottan távozánk a 800 éves kolostortól, melynek képe mindvégig fennmarad emlékünkben.
(Katholikus Néplap 1865. Június 22.)
(A szöveget az eredeti írásmódja szerint közöltük. A szerk.)