Garay János - A tihanyi visszhang
A régi szép időkbenEgy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Sok kinccsel ért fel a nyáj,
mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.
Szemének, éj hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.
Adj szép leány, a nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára.
S megoldom nyelvedet.
Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány.
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.
S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Mint pénzfukar kincsével
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge csak magának
E csattogányi dal.
Isten dicsőségére
Ímeg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Testvérnek és barátnak I
rigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszivel.
Amily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet:
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szivén.
A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyult;
Három nap, három éj, mint
Ítélet napja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de bennveszett -
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig,
Ki tudja, mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De bárki megszólítja,
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.
S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:
Most - bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.