Illyés Gyula: Tihany
1.
Az ozorai híd alatt, közvetlenül a víznél a két támasz-falra egy-egy mutatónyíl volt festve. Az egyik - abban az irányban, amerre a víz sietett - ezzel a hasznos fölvilágosítással szolgált:
←
Duna 88 km
A másik ezzel:
→
Balaton 35 km
A Duna ott délen, a Sárközön is túl, a távoli Szekszárd alatt elérhetetlen távolságban folyt. 88 kilométer az akkori falusi közlekedési eszközöknek a világ vége volt. Máig se beszéltem valaki olyannal, aki a Dunát a Sió torkolata felé látta.
A képzeletemet sem foglalkoztatta. Túl volt azon is. Annál inkább a Balaton; az a rejtelem, amely felé a másik nyíl mutatott.
Délutánonként följártunk a szőlőhegyre, a meredeksége miatt oly magasnak tetsző Tükörcsösre. Egy őszeleji alkonyatkor egy ilyen pinceszeren a présház előtt csodálatos tüneményben volt részem. A nap már hunyóban volt, de a távoli szabadhidvégi, kiliti hegyek katlanából láng-dárdák százezre lövellt az égre. Éjszakai világvárosok jelzik így ötven-hatvan kilométerre is a jelenlétüket a gyöngyházfényű mennyboltukkal. A bomba-tűzben lobogó Pest volt ilyen éjjente a váciaknak, gödölleieknek.
- A Balaton, - mondta nálam tíz évvel idősebb unokatestvérem, akinek minden szava szent volt előttem.
Nem a vizet láttuk. A bukó napnak a vízre tűző s a víztükréről ferde szögben a magasba visszaháramló fényét.
A tengerrel - az óceánnal - Arcachon-nál találkoztam először. Egy vad júliusi délután Bordeaux-ból vonatoztam ki, az állomáson Fernand Trinquecostes várt. Ismerte természetem. - Persze a tengerhez? - A legrövidebb úton!
Belevezetett egy hatalmas szikla-hegységbe. Szélcsavarta, napfény-aszalta fenyők közt haladtunk egyre följebb és följebb, egyre kopárabb emelkedőkön. Mikor már dolomiti magasságban voltunk, karon fogott, oldalt fordított. A törpe-fenyők utolsó sorát mintha függönyként rántotta volna arrább a szemem elől.
Ott feküdt az óceán, több száz méteres mélységben, millió és millió mérföldes szélességben. Óriási volt elképzelni, hogy köztem és New York közt csak víz van, puszta víz, melyből egy kanálnyi épp olyan, mint ez az egész tömérdek mennyiség, ez a folyékony lapály, amelynek alján oldalra dőlt óceánjárók úsztak. Melyről ott messze egyszerre csak visszaverte fényét a tán már Amerikában lebukó nap.
Melltágító érzés volt. Egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor az ember úgy véli, magával a teremtéssel azonosul.
S mi villant először is tudatomba, amikor már nemcsak érzéseim, hanem gondolataim is voltak? Hogy ilyen lehet a Balaton.
Az jutott eszembe, hogy a Balatont még nem láttam. A hatalmas érzések közepette folyton az villogott át agyamon, hogy íme az Atlanti-óceán fölé már elhozott, de az akarattyai-kiliti halmokig nem vitt el a sorsom. Mint különben annyi más magyart. Azért is mondtam el. Mert hányunkat vet el az akarat vagy a véletlen hazánkban is a látnivalókhoz?
Végül is nem sajnáltam ezt a késést. Szép élményeink olyanok, mint szép szerelmeink; még szebbet kívántatnak.
Külön történet - külön kellene hát elmondanom egyszer - hogy lett végre részem egy másfél órás találkozásra a Balatonnal, Moszkvin, a nagy orosz színész társaságában és gépkocsiján - 1936 őszén! Fürednél érintettük a vizet.
Az az álomvilág odaát micsoda? - kérdezte Moszkvin a tó és az ég mese-kékje közt kéklő szemközti hegyre mutatva, melyen két játék-torony fehérlett.
- Épp hogy odapillantottam. Mint ismeretes, Gorkij az Éjjeli Menedékhely-et Moszkvin számára írta. Ezt itt a parton tudtam meg s tekintetem csak nem szakadt le Moszkvin becsületes mesterember-arcáról.
Odaát a tökéletes őszi tó-tükör közepén - mint később fölidéztem - Tihany hívott, még pedig két alakban.
Hasztalan.
Úgy kerültem oda, hogy benősültem. A dolog akként fordult, hogy már néhány napos férj voltam, amikor feleségemmel lejöttünk, hogy szüleit és családját megismerjem. Ezúttal sem a táj foglalkoztatta hát szememet és gondolataimat.
Aztán - mert ősztől tavaszig üresen állt a nyári ház - sürgősebb s szívósabb munkáimmal esztendő-számra ide vonultam le. Vagyis akkor sem a vidékben gyönyörködni.
Rég otthonosan mozogtam a faluban is, a határban is, amikor eszmélni kezdtem: ifjúkorom tündérkáprázatának szívében élek, az álomvilág színterén.
Mint aki évtizedes együttélés után ébred rá annak a lénynek rendkívüli voltára, akivel együtt tölti életét. A legnagyobb csodák azokból az eseményekből lesznek, amelyeken észrevétlenül mentünk át s melyeknek csodálatosságára később riadunk rá. Így ugyanis mi magunk is a csoda részei leszünk.
- Isteni hely ez a Tihany! Boldog lehetsz, hogy itt élsz!
S nekem újra meg újra körül kell tekintenem, hogy hova is jutottam.
Távoli világvárosba érkezve az ember óhatatlanul rendszerint már a második nap múzeumban találja magát. Holott a saját szülő-városának egész sor múzeumába esztendő-számra nem érkezik el. S akkor is mikor? Ha idegen vendéget vezet!
A szemnek nyújtható élvezetek dolgában rossz kalauza lennék Tihanynak. A híres Csúcshegy tetejére ma is úgy száll a tekintetem (akár hajdan a Eiffel toronyéra): még mindig nem másztam meg. A barátlakásokban, a nevezetes altemplomban jártam ugyan, de oly rég (s egy turista-csoporttal), hogy egy kis emlék-ellenőrzés után be kell vallanom, jobbadán a róluk készült levelezőlapok képét őrzi az agyam. Esztendőnként föl-fölkészülök rá, hogy bejárom az Ó-vár - távolról is oly gyönyörű s lelkesítő - kőkorszakbeli gyepűit. És a Plinius-említette kőhíd!
És a világhírű levendula-mező, amely idejöttömkor még csak húsz hold volt, de esztendőnként, mintegy ingerlésemre, növekedvén, már a száz holdat közelítgeti! És azok a kedves olaszos, csupa-kő kis utcák a volt apátsági magtár hónaljában! No de én Ozora valamennyi utcáját sem jártam be, s itt is azt érzem, ráérek. Ha én nem, hát az unokáink. A hazámban vagyok.
Abban pedig - mint a jó öltönyét a férfi - elsősoron nem azért élünk, hogy díszelegve mutogassuk, hanem hogy jól mozogjunk, jól dolgozzunk, vagyis emberien jól érezzük magunkat benne.
Tihany látnivalói minden útikönyvben benne vannak, kitűnő fényképekkel, megbízható adatokkal támogatva, - azaz sokkal célravezetőbben, mint ahogy azokat író tolla ábrázolhatná. A látnivalók helyett a tihanyi éreznivalókra terelném a szót.
2.
Nem értem egészen a városiakat, akik nyári pihenésük helyén is egy kis várost építenek föl. Ha virágos, fás, villasoros, azaz eszményibb várost is, de mégis csak azt.
Tihanyban, a téglánként összespórolt kis nyári házak előtt búzamező terül, a kerítés egyik oldalán kukoricatáblából, a másikon szőlősorokból érkezik ki egy-egy kapás őslakó, hogy a forduló ürügyén rágyújtson, felénk pillantva, hogy szót kezdünk-e vele. Van kitűnő beton-út, de a gyerekek, a tavaszonként újra-taposott ösvényeken kerekeznek tejért a faluba, át olyan területeken is, amelyekre csak a jószomszédság szokásjoga enged bejárást. A tóparton tehén-őrző öreg fürkészi a közeledőt, hogy köszönő-viszonyban van-e vele, nemcsak ő, hanem az egész falu; vagyis hogy mennyire több már az illető, mint egyszerű itt-járkáló. Mert hisz, ha a házak közt nem is, a határban illendő köszönni még annak is, akit csak gondolom-formán ismerünk.
Testi fáradtságunk úgy keletkezik, hogy dolgozó izmaink mérgező anyagot, afféle fáradt olajat bocsátanak. Ezt nemcsak pihentetéssel lehet kiengedni magunkból, hanem ellentétes mozgással is, majdnem úgy, ahogy a tüdőből az elhasznált levegőt. A szellemi fáradtságra méginkább ellenszer a jó tevékenység-csere.
Amennyire a divatos fürdőhelyek fárasztanak, sőt csüggesztenek, annyira fölüdítenek engem a maguk eredendő tevékenységét folytató tájak. Szeretek úszni, s valamiféle paraszti szerezhetnéktől űzve - hogy használjuk ki az alkalmat, ha már itt van! - előfordult, hogy még halottak napján is - november 2-án! - bementem a Balatonba (igaz, olyanféleképp, mint a reggeli fürdőkádba). Esztendőkbe tellett, míg ráébredtem, mégsem az a vízben való fürdés vonzott Tihanyba, illetve tartott meg ott. Az a másik, amely gémberedettségétől és piszkos olajától a lelket tisztítja meg.
Elég a házból kilépnem, s már a lisztharmat-okozta gondokban vagyok, vagy abban a fölháborodásban, hogy tessék nézni, mit tud csinálni ez a kolorádó-bogár! A házból sem kell kilépnem. Hajnalonta bárkák recsegése ébreszt. A nyárilak (melyben fél-teleket is kihúzok) a Halász-telepen van, az úgynevezett Kopaszhegy oldalában. Indulnak a halászok. A tavak tükre a legjobb hangsugárzó. Minden lánc-csörgést hallok, minden evező-nyikordulást, minden köhintést s krákogást és persze azokat a hangokat is, amelyekkel a korán kelő ember áldja az arcába fröccsenő szelet, a sipkájába akaszkodó szelet. Fekszem az ágyban, de valamiképp egy más anyagban is fekszem: a Szinnyei-féle tájszótáréban, a Simonyi-féle hangtanéban. A dél-dunántúli magyar szó-ejtés határa itt húzódik valahol Siófoknál, de ezen nincs olyan szigorú vizsgálat, mint ott, ahol fináncok állnak. Varró bácsi nyílt e - i, azon frissiben közvetlenül Ozoráról érkeznek.
Nem vagyok jó szó-indító ember, nyilván még pusztai vadóc-voltom örökségeképpen. Tihany bennszülöttjeivel a rögtöni föloldódást, a szinte rokoni érintkezést feleségem móringjaképp kaptam. Ipamat elég tekintélyes rangú emberként tisztelték, de több véletlen szerencsés összetalálkozása révén mintaképe volt a századforduló eszményi közalkalmazottjának, aki szentül tartván Eötvösék egyenlőségi nagy gondolatait s a maga hivatali esküjét, nem ismert különbséget ember és ember között. Helyesebben: nem ismert el; ami azt jelentette, hogy ösztönösen tiltakozott, - ösztönösen és kihívóan - valahányszor föl kellett ismernie a mégis meglevő különbséget. A kertben ásó napszámosokat megöcsémuramozta s illően megparolázván asztalához ültette. Azok - mert nyaranta leginkább mezétláb dolgoztak - elégszer sántikálva jöttek föl a lépcsőn, beleléptek valami szögbe vagy cserépbe. A láb gondos lemosását, a sebek kitisztítását, majd naponkénti újrabekötését a ház kisasszonyai végezték, születésüktől fogva ráneveltetvén, hogy ezt a föld legtermészetesebb dolgaként, azaz ugyancsak ösztönösen csinálják. Szolgálta különösképpen - s igen érthetően - ezt az eötvösi-aranyjánosi liberalizmust az öregúr fokozódó nagyothallása. Szerette az eszmecserét, az emberi érintkezést, a társaságot. Mindinkább arra szorult, hogy ennek érdekében ő vigye a szót; mind kevésbé tudván (s akarván) különbséget tenni az embereknek most már szellemi foka közt, ki-kifejtette hajnali álmatlanságában fogant gondolatait a kerítésen beköszönő pásztoroknak s vincelléreknek is.
Teljes sikerrel. Emléke, szelleme ma is elevenen süt s nem-várt sugártörésekben árasztja ránk a meleget. Nincs kényelmetlenebb, mintha az embert művészként tartják számon; valamifajta föl-nem-öltözöttség, meztelenség ez. Hogy Tihanyhoz tartozónak vallom maga, ennek a különös állampolgársági érzésnek egyik főeleme, hogy a többiek tudatában és szavaiban egy tiszta tekintetű, egyenes főtartású férfi veje, egy csak ámulattal emlegethető angyali kisasszony férje szerepelek, azé, akit ma is a bennszülött kofák, ha elmegy gyümölcsöskosaraik előtt, nem kézcsókkal, hanem kétfelőli arccsókkal üdvözölnek, mint egykori kis kedvencüket, barátnőjüket.
Ágai recsegése, törése, széttörése vallja meg a fát. A népeket is.
A Kopaszhegy a félsziget legdélibb részén fekszik; a Cserhegy után ez van legközelebb a túlsó parthoz: Szántódhoz és Zamárdihoz. Erre a hegyre 1944. december 4-én szakadt rá a háború tűz-pokla. Stukák fejeseltek, bombák hulltak, ágyúk, tankok, gépfegyverek szóltak innen és túl. Elrendelték a partmentének a kiürítését, a közelharc is megkezdődhetett. Megeredt ráadásul - vad szélfúvással - a havas eső.
Agg szülők, tehetetlen nagynénik, beteg rokonok, alig tipegő kisgyermekek élén, ilyen háttérből érkeztem be a faluba, annyi csomaggal, amennyit egy ilyen karaván cipelni tud, egyik kezemmel vállamra halmozott ágyneműt, a másikkal egy fehérkabátkás - de egyszer-kétszer már sárba bukott - kislányka kezét tartva. Két bujkálási állomás között, már nem is tudom, hányszoros törvényenkívüliségben. Olyan lelkiállapotban, amikor a magunk idegzetének szétbomlását már csak a mások iránti felelősség tartja össze.
Tihany, mint a szegény falvak általában, mindig túlzsúfolt volt. A parasztházak legtöbbje egyszobás.
Egy óra múlva ez az egész boldogtalan karaván szét volt osztva, meg volt etetve, ágyba volt fektetve, a gyerekek megmosdatva, megcsicsijgatva.
Magam is ágyban feküdtem egy pirinyó szobában, egy óriási dunyha alatt, és tűnődtem, azzal a lebegő emelkedettséggel, amibe ilyen mély próbák után kerül az ember. Hiszen én egy nagyszerű nép fia vagyok, gondoltam valami ocsúdásképpen. Hiszen a bajban ezek kitűnően vizsgáznak s mi más vizsga számít, ha nem az, amelyben a baj vallat? Hiszen ezek a tihanyiak…
Ma is ezt gondolom róluk.
Ismerem annyira a társadalmi körülmények jellemalakító erejét s ismerem annyira a magyar parasztság múltjának szörnyűségeit, hogy nyugodtan - nem az ítélet, hanem a javítás szándékával - azt mondjam: némely vidéken bizony nagy nyomorítás érte ezt a népet. Ahogyan a dialektusról, a népjellemről is lehetne különböző árnyalatú térképet rajzolni. Átmeneti érvénnyel, azt is tudom.
Tihany világos, üdítő folt volna ezen a térképen.
Egy olya eredendően szegény falu, amely az ország leglátogatottabb községe lett, kitéve mindannak a rontó csábításnak, ami ebből is, abból is következik?
Igen, annak ellenére. Az alatt.
Dacolva a legilletékesebbeknek, a tihanyiaknak véleményével is.
3.
A hallgatag emberek nyelvét leginkább még a veszekvés oldja meg. A tihanyiak sem sokkal beszédesebbek, mint szerény magam. De azért jóegynéhánnyal volt már kimerítő vitám bent a faluban is, kint a szőlőhegyi présházak előtt is.
Majdnem mindig az élhetetlenségük miatt, már a legelső esztendőkben.
Ezt valóban siralom volt nézni. Nyaranta már évtizedekkel ezelőtt is tízezrével dőlt ide a kiránduló. Lihegve értek föl a hegyi utcákba, tikkadtan tekintgettek egy kis frissülés, egy kis uzsonna: egy zacskó gyümölcs után. Tihany klímája pontosan olyan, mint a Provence-é: gyümölcstermő, de úgy, hogy a csonthéjasok úton-útfélen magról, csihatag-gyökérről is kiburjánoznak, akár másutt az akác. A mandula, a mogyoró, a dió állítólag őshonos. Megterem a füge is. Szőlő? Bűn mást termelni egy talpalatnyit is, ízesebb, mint Badacsonyban. Az őszibarack veri a Buda-környékit.
Mindebből a parasztok eladásra egy dekát nem gyűjtöttek kosárba. Holott előttük volt még a példa is. Egy idevándorolt kitűnő mesteremberé, aki a szépen ápolt barackosának egy jó esztendejéből építtette meg a házát.
Intézmények keletkeztek, üdülők, szállodák, vendéglők. Voltak hetek, amikor naponta ötvenezer idegen ebédelt és vacsorált Tihanyban. Lehetőleg nyári ennivalót persze, azaz legelőször is főzelékfélét. A Balaton-part mindenfelé tele van süppedékes, vizes, humuszos területtel, olyannal, amilyet a bolgárkertészek is csak álmukban látnak. Csak a rév környékén terem ilyen legalább ötven holdnyi füvet és sást.
Káposztát, paradicsomot, répát, salátát bele! Fölszántani, hosszába s keresztbe egy csatornát rá s úgy önti az maguknak a pénzt, mintha bankóprést állítottak volna oda!
A tihanyiak először gyanakodhattak, hogy költővel állnak szemben, holmi fellegjáróval, aki álmokat beszél.
Nem, a tihanyi parasztok egy kiló főzeléket sem termelnek eladásra. Azt mind ládákban - vasúton, majd teherautókon - valahonnan az Alföldről hordják ide.
Semmit nem árulnak, semmi lehetőséggel nem élnek.
Még azoknak a kecses emléktárgyaknak - amiken az egyik kagylóhéj a csónak, a másik a vitorlája - a gyártói is véletlenül mind beszármazottak.
Még a kecskekörmöt kínáló gyermekek is. Tavaly tűnt fel, hogy engem is megállítottak egy kis üzletkötésre és Garay malomkerék-járatú jambusainak meghallgatására. Nemcsak én nem ismertem a kis szavalóművészeket; a mellettem ballagó öreg halász sem.
Hát hol vannak a tihanyiak? Miért nem törekednek az új lehetőségek terére? Mért nem lépnek bele a modern élet zúgó habjaiba, hogy úgy mondjam?
Lépnek, lépnek, de még most is óvatosan; ahogy mellesleg a Balaton habjaiba is.
Azt akartam ideírni: ismerek ma is tihanyit, aki életében nem mártódott meg a maga akaratából a Balatonban. Helyesbítenem kell, a helyzetet szerencsésebben fejezi ki ez a fordulat: beszéltem már olyan tihanyi halásszal, akinek volt olyan nyara, hogy megfürdött a vízben, amelyen gyerekkora óta naponként nyolc-tíz órát ringatódzik, bárkán.
Mindennek megvan az oka. Alig ismerek falusi közösséget, amely annyira magán viseli a múlt jegyeit, mint a tihanyi.
De erről is tán egy más alkalommal.